PARDI ANNA
GARCIA LORCA

Remegő ujjal csipkébe varrják
a kedvest, az egyszerit,
az ólmot is felolvasztják
sárga tearózsa díszitésül,
a szív fölé odatűzik;
a messze gurult kalpagján lészen
hervadt csokor, maroknyi föld.

Andalúz lányok: vőlegényük
a vad, meleg éj,
hegyhátak szabadsága
töri szét bennük a zárdanevelést,
pártájuk zöld tajték, véres tragédiák,
s a gazdátlan álmokból kiporoszkáló hajnal
könnyhimzéses, üres nyergén,
s a vad napfénybe vágtató cigány-hajrán
egyedül Federicó értette csak
a spanyol örömöt, spanyol magányt.

És nem az erőszak marad fenn
nem a csendőrsortűz, nem a kegyetlenség, -
a gyöngédség marad meg, a magasztos ellágyulás,
a rózsaszálon lefutó nap-gyík marad meg
vihar és dörgés meghasonlása után,
a tanítás marad meg, a gyermektestben
újra kerengő balladás jácint,
a bátor ügetés
az emberi jóság polgárháborúi felé.

Forrás: Szép versek 1973, Magvető Kiadó, Budapest