Theophülaktosz Szimokatta VI, 2, 1 kk.

„A második napon a császár továbbvonult, és az Enatonnak mondott helyen ütátt tábort. Két perzsa mérföldnyi út után emeltetett sáncot árokkal. Ezen a területen a császári lovak közül a legjelesebbik, amelyen aranyos szerszámdíszítés ragyogott, elesett, s összezúzódva hirtelen elpusztult. Mindszakból az előjelek­ből a császár azt olvasta ki, hogy szerencsétlen, s nagyon szörnyű dolgok történnek majd vele; a fájdalom érzése vett erőt rajta, a jövőtől való félelem már előre rémítette. Midőn másnap útnak indult a császár, szarvasok töme­gével találkozott. Az uralkodó környezetében levők nyi­lakat és dárdákat röpítettek az állatokra. A csapatba verődött szarvasok közül a legnagyobbat találat is érte, s persze a vadászok részéről megindult az erőteljes üldözés. Aztán lement a nap, a nőstényszarvas szökellve menekült, és lábai gyorsaságának köszönhetően már-már kitért az üldözés elől, amivel a többiek fel is hagytak. Csak a császár egyik testőre és egy gepida nemzetiségű férfi folytatta kitartóan a hajszát. A szarvas valami bozótba jutva gyors futással elrejtőzött a sűrű lombok között. S a férfiak egyre előrébb siettek, mert a vadász­szenvedély, hogy ők legyenek a győztesek, egyre inkább hajtotta őket az állat utolérésére. Am közben a gepidának feltűnt, hogy az ifjú mellette fényes ruhát visel, aranyos övét díszes csat fogja össze, lovának kantárszára arany­díszű. Megölte hát a szerencsétlent egy szakadékban, orvul végezve vele. A testőr vált így a szarvas helyett egy gonosz ember vadászhajlamának szerencsétlen zsák­mányává; hazulról hozta magával azt, ami tőrbecsalatásához vezetett: aranyos dísze lett a háló, csapda, kalapos, bajt hozó cicomaként kísérte, alattomos ellenségként szegődött útitársául. Az első éjszakai őrség idején tért meg az erődített táborba a gyilkosság elkövetője. A csá­szár és kísérői sehol sem látták a testőrt, s a bizonytalan­ság lesújtó érzése vett erőt lelkükön. Lova gazdátlanul kószált, egy földműves talált rá, s elhozta az árokkal erődített táborba. A császár azt gyanította, hogy éppen ő lehetett a gyilkosság tettese; kínvallatásra adta át a büntető igazságszolgáltatásnak. A következő napon a császári testőrök három szláv férfit fogtak el, akik semmi vasból készült holmit vagy harci eszközt nem viseltek. Poggyászként csak lantokat vittek magukkal, semmi egyebet. A császár kikérdezte őket, hogy mely néphez tartoznak, hol van a lakóhelyük, s mi okból fordultak meg a rómaiak földjén. Ők elmondották, hogy a szlávok népéből valók, a Nyugati Óceán határán laknak, a kagán az ottani népekig elküldötte követeit katonai erő összegyűjtése célfából, és sok ajándékkal tisztelte meg a nép főnökeit. Azok elfogadták az ajándé­kokat, de a szövetségesi segítségnyújtást nem vállalták, azt bizonygatva, hogy az út hosszúsába elviselhetetlen kínlódást jelentene számukra; őket, akik most fogságba estek, küldötték el a kagánhoz azzal a megbízással, hogy adják elő mentségüket. Tizenöt hónap alatt tették meg az utat. A kagán azonban mintha megfeledkezett volna a követeket védő törvényes szokásokról, s úgy döntött, hogy megakadályozza hazaindulásukat. Ők úgy hallották, hogy a rómaiak népe gazdagságban, de ember­ségben is, úgy mondhatni, messze a legjobb hírnévnek örvend; megragadva hát a kínálkozó alkalmat, Trákiába húzódtak. Azért hordoznak lantokat, mert nem szoktak fegyvert ölteni testükre, országukban ismeretlen a vas, s ez békés, belviszályoktól mentes életet biztosit szá­mukra, nem értenek a harci kürtök harsogtatásához, lantok húrját lengetik. Akiknek nem volt tapasztalata a háborúról, joggal mondhatták, hogy vonzóbb dolog a muzsikával való foglalkozás. Az elbeszéltek alapján az uralkodó csodálattal volt e törzs iránt, vendégszerete­tére méltatta azokat, akik e barbárok közül hozzája kerültek, megbámulta testük nagyságát, nagy növésű tagjaikat, s Hérakleiába küldte őket.”