Sírni általában nem szégyen.
A sírás felold, javít a közérzetünkön.
Sírni szoktunk örömünkben és bánatunkban, néha kínunkban vagy mérgünkben, a sírás oldja a feszültségünket, tisztítja a lelkünket, könnyebbé teszi a szívünkre nehezedő nyomást, gyógyír a bajra, felszabadít.
Egyszóval sírni nem szégyen, ha olyan okunk van rá, ami miatt természetesnek vehető ez a reakciónk.
Ugyanakkor akadnak esetek, amikor a sírás snassz, szánalmas, visszataszító.
Ha a pofont osztó magabiztosan kacag, amikor azt adja, de taknyos kölökként pityereg, ha emberére akad, és éppen kapja.
Ilyennek látom azt az esetet is, ami a Fővárosi Ítélőtábla egyik ítélete után következett be: Elsírta magát a rendőr az ítélet hallatán.
Hogy ez így van-e, vagy csak hatásvadászatról van szó (nem idegen ez a sajtótól, lásd Szili ominózus "sírása"), innen nehéz eldönteni, de amennyiben fedi az állítás a valót, abban az esetben bizony gyenge rongy embernek tekinthető az a hatalma teljében keménykedő rendőr, aki az adott szituációban gestapos tisztnek képzelve magát megfeledkezik arról, mit is jelent valójában az a hivatás, amit a rendőr fogalom takar.
Ahogy arról is sok másik társával egyetemben, hogy ő annak a köznek a szolgálatában áll, annak a köznek köszönheti a munkájáért járó juttatását, mely köz egyes alanyait időnként ok nélkül lábbal tiporja.
Míg a magát elsíró rendőr áldozata vélhetően a szenvedéstől sírt (ezt minden józan ember megértéssel fogadja), addig a kirívó durvaságot tanúsító rendfenntartó erő - mennyivel riasztóbb így - amiatt sírta el magát, mert lőttek a pályának, lőttek a korengedményes nyugdíjnak, lőttek a karriernek, lőttek a beosztással járó előnyöknek.
Legény a gáton, szar a lapáton!
Na az ilyen "rendőr" valóban menjen haladéktalanul a bús picsába, akad majd olyan "magánhadsereg", mely kötelékében bizonyára meg fog felelni "biztonsági őrként", valamelyik állattenyésztési vállakozás 4-es számú szakosított szarvasmarhatelepének éjszakai műszakjában. Magyarán éjjeliőrnek. Én annak sem alkalmaznám.
Egyébként úgy undorító az egész hajcihő, ahogy az írás szerint zajlik, két véglet a jellemzője: vagy a mundér bármi áron történő védelme, egymással aljas módon összejátszva; vagy, ha a kötél mégis szakadni látszik, zömében jellemtelen szemetek egymásra mutogatásává fajulnak az események, a felelősség vállalás szikrányi jele nélkül.
