Igen. Köszönöm a szavaidat!

 

Egyetértek, csak valahogy nehéz ez. Meg már olyan megszilárdultnak érzem magam, úgy ahogy vagyok.

Például itt van ez is, (na basszus ugyanazt csinálom, amit utálok másban-a panaszt...) hogy van valami, amit nem szeretnék, de elvárják. Nem a kötelesség kategória, hanem egy olyasmi, amiben megengedett volna, hogy azt mondjam, márpedig nem csinálom. És a végén aztán mégis megcsinálom, pedig nem akartam, mindenem tiltakozott ellene.

Sok mindennel meg ellenkezőleg. Másról meg inkább lemondok, pedig nagyon szeretném. És valahogy az önismeretem (erről is beszéltünk egy topicban, hogy van-e jó-rossz önismeret vagy csak önismeret van) lassan-lassan kiderül, hogy teljesen hibás. Mert néha megütközöm magamon, jól-rosszul, szituációtól függ. És olyankor visszamenekülök valami álarcba. Igaza van a kőnek, szerepbe.

Tinikoromban volt, hogy úgy éreztem, meghasonlok magammal. Persze, mikor az ember mondjuk iskolát választ, és rosszul dönt, vagy egyáltalán nem dönt, mert nem is tudja mit szeretne, vagy amikor először szerelembe esik, satöbbi.

De akkor valahogy ez a meghasonlás természetesnek tűnt, és azt gondoltam, csak a helyzet keltette életre, de elmúlik, majd magamra találok. És egyre kevésbé.

 

Nemrég történt velem valami.

Elindultam a suliba, hogy az utolsó szigorlatot végre megcsináljam, de már hánytam az egésztől. Képletesen.

Elmentem Dorogig, ott szállok át. Bemegyek a Fortunába egy kávéra, és ahogy ott ücsörögtem, egyszer csak elhatároztam, hogy visszafordulok. Aztán hazamentem.

 

És akkor rájöttem, hogy nem stimmel valami. Egy jó ideje érdektelen vagyok dolgok iránt, amik fontosak lennének. Teljesen mindegy, hogy magamért, vagy a családért, egyszerűen olyan dolgok hidegen hagynak, amikről a józan eszemmel tudom, hogy nem szabadna, hogy így legyen. De szomorú nem vagyok. Egyszerűen kedvetlen, semmilyen, és megütközöm, amikor bizonyos helyzetekben, annak kell lennem, aki valójában vagyok.

 

Asszem, ezt a háeszt kitöröltetem holnap a modikkal.