Valahol, a fényeken túl,
ami szép volt s elmúlt, újra vár.
Valahol, az árnyakon túl, újra befogad
egy távoli táj, ahol ő, aki elment már,
kézenfog majd újra, odaérsz,
hol eleven a múlt, mikor elindulsz a végtelen útra.
S az elveszett játékok életre kelnek
és körbe kigyúlnak a fények,
ó, régen várnak ránk az örökre szépek.
Nincs még rá szó, milyen az a múlt-bolygó.

Valahol, az alkonyon túl,
hova annyi fénylő csillag hullt,
valahol az álmon is túl,
már a harag is a múltba simult,
és távol a vonzástól még nyílik másik távlat,
az a hely, mit nem hagy el a fény,
soha nem üzen a földi világnak
s az elégett mécsesek újra kigyúlnak
és összesimulnak az évek.

Ó, ott ébrednek ők, az örökre szépek.
Új ország vár, vissza sosem enged már.

Ott van a múltunk egy távoli tájon,
s az elveszett éveket el lehet érni újra.
Nem süllyed el semmi, ha nem felejtjük el,
ha élnek az emlékek még valahol.

Hol az elégett mécsesek újra kigyúlnak
és megállnak végre az évek

(Túl a fényeken, túl az árnyakon.)

Ó, régen várnak ránk az örökre szépek.
Új bolygó vár, egy földöntúli világ, másik, békés táj.