Lator László:

Reggel

Hajnal, fényleni kezd legyezősen a párafutotta
magasság bokros akácok résein át.
Tűzzel teljes a táj, most kondul az ércszavu
templom, a dolgok kék ragyogása kibontja magát.

Ímé két aranyos madarunk, kavarogva
lecsapnak az örvényverte magasból,
mígnem a kút káváján zárja be szirmát tárt repülésük,
s mélylila izzás vonja a lombot kávástul, madarastul.

Lenn az acélszinü víz, a sötét szem
tartja a mézsürü fényt, a megfordított képű világot.
Hallod, a kertben pattog a borsó, duzzad a héj,
levesednek az almák, mert a világ szerelemmel áldott.

Ó kígyósimaságu karod kígyószoritása!
Kátrányzuhatag, villámok fészke sörényed!
Sajdul vággyal a tested, ragadozó szerelemmel,
feszíti emésztő láng remegése a mélyed.

Tegnap a hold delejes ragyogása se volt ily
teljes, az érett húsu gyümölcsön a héj se
ily édes, mint ruganyos, sima bőröd, vízillatu,
napfényillatu bőröd, melled telt feszülése.

Íme a nap magként, örökös zuhogó tűzkútként
villog minden dolgok, minden fény közepében.
Távol a barbár tülkök, búgnak az öblös
tülkök a parttalan égen.