„Európa történetét nemcsak a hadi és politikai események alakították, hanem az éghajlati viszonyok változásai is. Már László Gyula megpróbálta, hogy a jégkorszak hatásait keresse a kelet-európai népek alakulása mögött, de – nem lévén természettudós – elvétette a jégkorszakot és az utolsó eljegesedés periódusait, amit a nemrég elhunyt Lakó György finnugor nyelvész és a botanikus Zólyomi Bálint helyesbített. Magam Zólyomi Bálintot, a régi időkorokat jelző neves pollenanalízis-kutatót bevonva állapítottam meg IX. századi történeti források alapján, hogy Kr. u. 750-től 900-ig az északi félgömbünk 43o és 48o között a szubtrópusi zóna északabbra tolódásával olyan nagy szárazsághullám szakadt e térségre, hogy csak azok a népek élték túl, akik az erdős hegyek közé vagy a folyók és vizek mellé menekültek. Ez indította el 750 körül a belső-ázsiai népvándorlást, ami végül is 895 táján a magyarok Kárpát-medencei beköltözéséhez vezetett, amikor a megindult az esőzés következtében eleink legeltetésre alkalmas füves térségre érkezhettek.
A nyugati világot is befolyásolta ez az időjárás-változás, mert – amint az izlandi jégtömeg mélyfúrásaiból kiderült – ekkor egy hosszabb meleg-korszak vette kezdetét. A Mexikói-öböl környékén a 3–5 százalékos felmelegedés az Inka Birodalmat tönkretette, lakói a déli erdőkbe menekültek, ugyanakkor a meleg Golf-áramlat – Angliát is érintve – a norvég fjordok langyossá vált vizeivel a viking normannoknak lehetővé tette, hogy hosszú hajóútra induljanak, pusztítsák a nyugati partvidéket, nemcsak a Brit-szigeteken, hanem Európa nyugati partvidékén is. Így történt, hogy 899-ben, amikor a magyar lovasok Lombardiát dúlták, a normann hajósok a Szajnán felhajóztak, és Párizst felégették.
Ugyanez időjárás az arab hódításokra is kihatott. Ők jobban alkalmazkodva a hőséghez, Ibériából (Spanyolországból) kiindulva mind a szárazföldön, mind a tengeren támadhatták Európát. Ugyanekkor a 48o feletti térség több csapadékot kapott, s Nagy Károly birodalma, a szláv és a szibériai térség népei gyarapodva elháríthatták a déli támadásokat, míg az Avar-birodalom összeomlott …”
(A Szent István-kori társadalom helye Európában; in: Honismeret XXVIII, 2000/6)
A frank katonai vezetés szégyene, hogy még az elhagyott, illetve gyéren lakott dunántúli var-khun területek birtokbavétele is felemésztette az erőit: lovaik nagy része elhullott a felvonulás során, a mai ausztriai trületeken pedig keményebb ütközetekbe kellett bocsátkozniuk a várkonyokkal. Mindenesetre a Kárpát-medence szomszédságában és peremterületein szlávosodó kaganátusok jöttek létre, ugyanis a szárazság elől félrehúzódó hun-avarok korábbi szláv gyepűnépeik közé tudtak elsősorban menekülni. A soha nem látott méretű aszály pedig nemcsak a frankokat vonzotta ide, hanem az ukrán sztyeppe népeit is, valamint Krum kagánt, a sztyeppeiek által adóztatott északabbi vidékek pedig szintén kezdtek önállósulni. Így lett független Kijev, Csernyigov stb., ahol egyre növekedett a varjag és szláv elemek súlya. Egy pár száz évig azonban ezeknek a szarmata rusz nevet viselő államoknak a vezetői is még kagáni címmel dirigáltak...
