Egy kis régi érdemi

szájhősök

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha nincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! Ahelyett, hogy szóval
Az időt így elharácsolátok,
Várva néz rég, s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti, hernyók, új lombot nem adtok,
Sőt a régit is eleszitek.

S oh, mi vakság! Fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképpen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók?? Ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál -nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!!

Petőfi Sándorgy kis régi érdemi: