Bacher Iván: Megevők és nemevők

Bármilyen elcsépelt is ezt leírni, de úgy van: kétféle az ember. Az egyik megeszi, amit a tányérjára tesznek, a másik hagy belőle. Átmeneti, elegyes, ilyen is-olyan is, ingadozó evő ritka. Aki megeszi, az mindig megeszi, aki nem eszi meg, az nem eszi meg soha. Érdekes dolog tanulmányozni ezt a jelenséget, persze erre módja csak annak van, aki etet. Mert bizony e tekintetben is kétfelé osztódik az emberi társadalom: az egyik felébe tartozó etet, a másik felibe tartozó eszik.
Az evő ember nemigen főz, főleg nem másra. Ő az ételt adottnak veszi, neki minden étel készétel, nem lát bele költséget, munkát, időt. Az etetővel fordítva áll a helyzet. Az etető megevő is egyben: neki nem lenne szíve háromnegyed szelet húst, halomnyi párolt káposztát, krumplipürét a tányéron felejteni, mert tudja, milyen drága a hús, milyen nagy munka a káposztát hajszálvékonyra vágni, milyen unalmas krumplit pucolni.
Minden etető megevő tehát, de ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy minden megevő etető is egyben. Nekem például van egy vőm, aki bár tud, de ritkán szokott etetni, viszont rengeteg jó tulajdonságát elhalványítja az az egy, hogy mindig mindent megeszik maradéktalanul. Ennek oka pedig az, hogy anyjuk annyit főzött, amennyi épp elég volt, sőt néha egy kicsit kevesebbet is, a porciózás viszont spontán, az erőviszonyok függvényében történt, minden falatért ádáz harc dúlt a gyerekek és az apa közt. A mindent megevés legkézenfekvőbb, és még mindig a leggyakoribb oka persze az ínség. Nem is föltétlenül a szegénység, bár még mindig vannak minálunk úgy milliónyian, akik ezen egyszerű okból nem engedhetik meg maguknak az ételotthagyás luxusát. De elég a szegénység emléke is ahhoz, hogy valaki mindent fölzabáljon, ami elébe kerül. Aki egyszer megtapasztalta, hogy nincsen mit enni, annak vérében van, hogy ez előadódhat bármikor. És ez a tapasztalás aztán igen szépen örökíthető. Aminthogy legalább ilyen könnyen fordulhat ellentettjébe is.
A legtöbb nemevő persze elkényeztetett úrifiú vagy úrilány, akinek gyakran még direkte tanítják is, hogy a tányéron hagyás a jó modorhoz hozzátartozik. De a minap vendégeskedtem egy kedves egri családnál, ahol a házigazdák menye föltűnően otthagyta tányérján minden fogásnak jó felét. Hamar kiderült azonban: nem holmi úri finnya, túlkényeztetett gyerekkor áll a jelenség hátterében, hanem a mindent megevő és mindennek megevését megkövetelő apa elleni lázadás.
Ez a legmegátalkodottabb: az első generációs nemevő. Aki föllázad, és dacból, büszkén, boldogan nem eszik.
Na, az ilyennek főzni, az etetőt próbáló mulatság.