Harmadi kísérlet:
Komoróczy Géza:
"Az egész ókori Keleten, Mezopotámiától Egyiptomig, de különösen Szíria–Kanaánban az egykorú szövegek – okmányok, hivatalos levelek stb. – emberek meghatározott csoportját habiru néven tartják számon. A habiruk csapatokban vagy bandákban mozogtak, megrohanták és megsarcolták a városokat, kirabolták az utazó kereskedőket, hatalmukba kerítik egyik vagy másik várost, elűzve akár az egyiptomi helyőrséget. Az elnevezés eredeti értelme bizonytalan, és magyarázata körül több mint egy évszázad óta sem nyugszanak el a viták. A sumerogramma, amellyel a szót írni szokták, betű szerint ezt jelenti: ‘fejbe csapó’ (sza-gaz, a SZAG, ‘fej’ jellel), azaz ‘rabló’, más akkád olvasatai: saggásu vagy habbátu, ‘gyilkos’ / ‘rabló’, illetve tágabb értelemben ‘kóborló’ / ‘hontalan’. Ezeket a kifejezéseket azonban mint a tehetetlen hatóságok és a magukat fenyegetve, létükben vagy birtokukban érző városlakók szóhasználatát kell értékelnünk. A habiru vagy habíru szó, a sumerogramma akkád olvasata, nyugati sémi eredetű lehet, eredeti jelentése, az CBR, ‘átmegy’ gyökből, ‘vándor’, ‘kóbor’. Egyiptomban inkább ezt mondták rájuk: ‘poros’ (CPR / apiru), ti. az úttól, amelyen járnak. Kései származéka, a szír afir szó, ‘poros’, pejorativ, megvető értelemben használatos: ‘kitaszított’, ‘hontalan’. A legkorábbi adatok Mezopotámiában bukkannak fel róluk, rablók, zsoldoskatonák, vendégmunkások olyan munkákra, amelyeket mások nem vállalnak, sokszor említik őket a Kanaánból és a tengerparti városokból a fáraóhoz intézett Tell Amárna-levelek: védelmet kérnek ellenük. A habiru gyűjtőnév, csoportjaik ide-oda vándorló hontalanok lehettek, és ahogyan ez lenni szokott, mindenféle menekült, szökevény, állását vesztett karaván-kísérő stb. akadt közöttük. Akinek menekülnie kellett lakóhelyéről, az többnyire, mint Idrimi is, valamelyik habiru csoporthoz csapódott.
Kitaszítottakból, menekültekből összeálló alkalmi csapatokat, amelyek aztán szerves társadalommá válnak, ismerünk máshonnan, más korokból is, ilyenek voltak a párthus Babylóniában, az i. sz. 1. század első felében Anilaiosz rablóbandája (Josephus Flavius, A zsidók története, XVIII, 9), a középkori Közel-Keleten az Abbászida dinasztia ellen harcoló aszaszinok (iszmáiliták), Angliában a legendás Robin Hood, helyenként a vándorcigányok, Magyarországon vagy a Balkánon a hajdúk, Kara Musztafa török nagyvezir szolgálatában gr. Thököly kurucai (1683) stb. Ha a városi biztonságból nézik őket: valóban a társadalomból kihullott vagy kirekesztett emberek (angol social outcast). Hol zsoldosként álltak szolgálatba, hol pásztornak szegődtek el, hol pedig egyszerűen rabolni kényszerültek. A habiru elnevezés nem egységes csoportot jelez: “kóbor népség”. Semmiképpen nem “nép” voltak: a minősítésnek nincs ethnikai tartalma. Az i. e. 2. évezred közepén egy ékírásos jegyzék, Szíriából, bizonyos Tunip-Tesub király közel 450 habiru munkásának névsorát adja: sémi, hurri, mindenféle bizonytalan nyelvi eredetű nevek egyaránt vannak közöttük.
Az itt vagy ott megjelenő habiruk eredetének közös eleme csupán a társadalmi kirekesztettség volt, és nem más. Ha azonban valaki megszervezte és vezette őket, egy ilyen bármire vállalkozó és mindenre elszánt csapat komoly erőt jelentett, ezért is fogadták fel őket szívesen zsoldosoknak. A népesség alacsonyabb rétegeinek helyzete a Közel-Keleten, de mint a tapasztalat mutatja, másutt is, mindkét irányban nyitott volt: könnyen ki lehetett kerülni a társadalom szervezetéből, de a fennálló rend hasadékai, sőt, kapui sem voltak áthatolhatatlanul lezárva. Aki pásztorként helyet talált magának, az előtt már további lehetőségek is megnyíltak: már beilleszkedett az egyébként zárt társadalomba. A Biblia patriarcha-történeteiben több példát találunk erre: Ábrahám mint zsoldoscsapat vezetője legyőzi a kanaáni városokra támadó keleti királyokat (Gen. 14), Jákob mint pásztor él a Hamor sekemi fejedelemtől vásárolt földön (Gen. 34). Ábrahámot hol “kóbor / vándorló (obéd) arámi”-nak nevezik (Deut. 26,5), hol “héber”-nek (ibri) (Gen. 14,13), ez a két terminus más-más oldalát ragadja meg külső identitásának, az első a nyelvi–ethnikait, a második a szociális helyzetbelit. Az obéd jelentése leggyakrabban: ‘elveszett’; juhokról szólva: ‘kóbor’. A héber elnevezés a Biblia több régi történetében láthatóan társadalmi helyzetet jelöl (I. Sám. 14,21; 39,3 stb.). Dávidot a filiszteus vezérek éppen Ákhis király szolgálatában nevezik héber-nek (I. Sám. 29,3). Asszír feliratok (Szín-ahhé-eriba) írják a térségben mozgó arámiakról: “szökevény (halqu), menekült (munnabtu)”. Jiftah vagy Dávid történeteiben nem nehéz felismerni a habiru létforma sajátosságait."
In: Állam-történetek: Az ókori Kelet és a Biblia világából; Élet és Irodalom XLVI/51–52 (2002. dec. 20.), 16–17.
A habirut a 'por' jelentésű sémi cpr szóból eredeztetik, olyan összefüggésben, hogy aki utazik, az poros lesz, port ver fel, magára veszi az út porát.
Akkád ebéru 'vándorolni'
Héber cábar 'ua.'
A habiruk a hupšukhoz hasonlóan olyan félszabadnak mondható elemek voltak, akik idegenbe kerülve egyfajta korlátozott polgárjogot szerezni csak úgy tudtak, ha elszegődtek egy ottani közösség szolgálatába (ez a jogviszony azonban felbontható volt). Vö. Józsué 9. Szívesen alkalmazták őket a hettita, ugariti, alalakhi stb. királyi gazdaságokban.
Komoróczy szerint a Genesis 13: 16 és 28: 14 költői formában már a zsidóság gyarapodására utal, amikor Jahve szájába ezeket a szavakat adja: "Magodat olyanná teszem, mint a föld pora (capar): ha valaki meg tudná számolni a föld porát, az megszámolja a te magodat is." Ekkorra ugyanis a foglalkozást, ill. társadalmi státust jelölő héber kifejezés mára zsidó népnév szinonimájává vált (ugyanúgy, ahogyan a magyar népnév is azonosult valamikor a XI--XII. századra a tőle eredetileg független hungarus népnévvel).
A habiru tehát eredetileg nem népnév volt, mert – ahogy Komoróczy is írja – "kimutathatóan a legkülönbözőbb etnikumokhoz tartozó személyeket jelöl".
Lásd: Ábrahám Mezopotámiában és Kanaánban; in: Világosság 1966/7–8, 412–21.
