„valószínűleg az akkori latinban sem volt c hang. (Lásd Ceasar - Kaiser)”

 

Ez nem más, mint a szabályos hangfejlődés tanításán alapuló egyfajta spekuláció. Az indogermanisták ugyanis felosztották szatem és kentum nyelvekre az általuk kigondolt indoeurópai nyelvcsaládot azon az alapon, hogy szerintük az egykor létezett alapnyelv felbomlott volna hátul képzett mássalhangzókat (k, g, h) és elöl képzetteket (s, c, cs, z, zs) alkalmazó idiómákra. A latint a kentum csoportba sorolták, ezért – némi szóviccel élve – szabályosan „elvárják” tőle, hogy úgy is viselkedjék, mint ahogyan azt a kiejtést nem ismerve egyszer már kikövetkeztették.

 

Kiderült azonban, hogy az említett felosztás nem jó, mert valamennyi indogermánná minősített nyelvben egyaránt előfordulnak kentum meg szatem variációk, legfeljebb különböző arányban. Másfelől nyilvánvalóvá vált, hogy a nyelvek nem isteni sugallatra fejlődnek, nem is valami egyéb transzcendens determináció révén, de még csak nem is ebihalak módjára. Ettől fogva pedig jogosan merül fel az igény, hogy – minő döbbenetes gondolat! – esetleg a beszéd alanyát, a gondolkodó (és a kreativitásnak rendszerint híján nem levő) embert is bevonják ebbe a nyelvi változások okait feszegető elmélkedésbe. Így tehát szükségtelen feltennünk, hogy a korai latinban a c-t csakis k-nak ejthették (/takitusz, mukiusz szkévola/), mert egyáltalán nem biztos, hogy a késői /c/ hangérték valamiféle „fejlődés” eredménye. Magyarán a /k/ hangértéket csak azért kellett feltételezni, hogy minél tisztábban besorolhassák az ólatint a centum („kentum”) nyelvek közé.