Ugyancsak a Granadai írja: „Itt ezerszámra élnek a magrebi szárma­zásúak, és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a ki­rályt szolgálják, keresztényeknek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A magribi szár­mazásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot.”

 

Kik voltak a magrebiek? Mohamedánaink – korabeli kifejezéssel izmaeliták, bőszörmények, szerecsenek – ezen csoportját az Afrika északnyugati vidékeiről elszármazottak alkották. Al-Garnáti bese­nyőket említ közöttük. Nem volt kevésbé összetett etnikai szempontból moszlimaink másik tábora sem. Keletről jöttek, Horezm államából. Ezeket az Aral-tó vidékéről ide költözötteket hívtuk kálizoknak. Ké­zai a tanú rá: jóval 712. évi arab leigázásuk előtt Atilla fia Csaba közülük választott feleséget magának, s ugyancsak e gestaíró szerint „de gente Corosmina” származott Aba Sámuel.

 

Abu-Hámid azzal dicsekszik, hogy a magyarországi muzulmánokat ő tanította meg a pénteki imára. Ebbéli működését eredményesnek ítéli: „Ma már több mint tízezer helyen prédikálnak péntekenként, nyíltan vagy titokban, mivel országuk hatalmas.” Ezután elbeszéli, hogyan harcoltak hittestvérei Géza oldalán Mánuel császár ellen, hogyan ejtettek mohamedán türk foglyokat, és miként adott a császár „rengeteg kincset és számos muszlim hadifoglyot” a békéért cserébe.

 

Magával a királlyal is elvitatkozott al-Garnáti a többnejűségről...