-
Pablo Neruda: A KÖLTÉSZETHEZ

Vagy ötven éve járunk,
költészet, együtt,
kart karba öltve.
Először
lábamra tekeredtél,
majdhogynem orra buktam
a görcsös föld homályán,
vagy pocsolyába kellett
szemem temetnem,
hogy csillagokba lássak.
Később körém fonódtál
szerelmes karjaiddal,
s vérembe nőttél,
mint a folyandár.
De végül
kehellyé kerekedtél.

Gyönyörű is volt,
ahogy
magadat tékozolva, sose fogytál,
áradtál, apadhatatlan vizeddel,
s láttad, ahogy egy-egy csepp
az égő szívre cseppen,
és hamvaiból új életre kelti.
De többé
nem érhettem be véled.
Annyit jártunk mi együtt,
hogy nem tiszteltelek már,
nem láthattalak immár
páratestű najádnak.

Dolgozni küldtelek; menj, légy mosónő,
eredj kenyeret árulni a pékhez,
menj szőni az egyszerű szövőnőkkel,
állj vasat verni a nagykalapácshoz.

S velem jöttél tovább is
végig a nagyvilágon,
de nem voltál virággal
borított szobra többé
gyerekkoromnak.
Acélhangon beszéltél.
Kezed,
akár a kő, kemény lett,
s a szíved
áradó harangszó,
kenyeret dagasztottál két marokkal,
és segitettél,
hogy többé fel ne bukjak,
és társakat
szereztél,
nem egy nőt,
nem is egy férfit,
de megszámlálhatatlant.

Költészet, együtt
jártunk mi ketten
a harcban és a sztrájkban,
dokkban, fölvonuláson
s a bányamélyben,
és kacagtam, ahogy kijöttél
a szénportól maszatos arccal
vagy a fatelep friss jószagot ontó
forgácsával hajadban.

És az útfélen többé nem aludtunk,
munkások hada várt ránk
mindenütt tiszta, frissen
vasalt ingben és vörös lobogókkal.

S te, rég oly
gyámoltalan poézis,
most ott haladtál
az élen,
s mindenki lassan
hozzászokott mindennapos
csillag-ruhádhoz,
mert bármi villám verte is a fajtád,
te vállaltad a tiszted,
mentél tovább együtt az emberekkel.
Szépen megkértelek: légy
hasznos, segítsd az embert,
mint a liszt vagy a fémek,
tudj, ha kell, eke lenni,
szerszám a kézben,
kenyér s bor,
tudj, költészet, ha úgy kell,
közelharcba rohanni
s elesni vérbefagyva.

És most:
költészet,
hála néked, te édes-
anya vagy kishugocska,
mátka vagy ifjú asszony,
hála, tengeri hullám,
zászló, narancs virága,
szép nagy arany szirom te,
tengermélyi morajlás
örökké teli hombár,
hála néked, te minden
napomnak termőföldje,
éveim vére s égi
párája, hála néked,
amiért kisérőmül szegődtél
a legritkább magaslatoktól
le a szegények
egyszerű asztaláig,
amiért vasízzel és fagyos tüzekkel
oltottad be a lelkem,
és felemeltél
az egyszerű kisember
megtisztelő szinéig.
Hála néked,
költészet, hogy amíg én
egyre csak zsugorodtam össze,
te egyre jobban őrzöd
romolhatatlan üdeséged,
kristály energiád,
mintha csak az idő, mely
engem mindjobban elkever a földdel,
apadhatatlan csobogást igérne
énekem bő vizének.
-
fordította: Somlyó György

/Pablo Neruda válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1978/