SZABÓ T. ANNA
A költők

„Miért írsz verset? Valami bajt ért?”
érdeklődött a kozmetikusom.
Ott feküdtem az ágyon leterítve
fehér lepellel, merev arcomon
frissen felkent gipszes kencefice.
Frappáns felelet nem jutott eszembe.
Hogy miért írok? Hát mit tudom én!
A világ játszik velem, s én vele.

Az első átszellemült versemet
fürdőszobában kuporogva írtam
a sötét csendben, mert a kéttenyétnyi
kis ablakon át ömlött a rigódal.
Én bent voltam, és kint volt a tavasz,
egy másik világ üzent valami
megfejthetetlent – a dekódolás,
az izgatott, tizenkét évesen,
a dolgok értelme és működése:
úgy bámulni az elven világ
meleg nyakán az erek lüktetését,
hogy kikövetkeztethessem a szívet.

Később megismertem a költőket is.
Lászlóffy Aladár figyelmesen
elolvasta egy másik ihletett
kiskamaszkori költeményemet,
és észrevette benne, amit én nem:
a diktatúra keltette szorongást.
Géher István szonettet íratott
az Angol Műhely felvételijére,
és később úgy hajolt a vers fölé,
olyan precíz és heves figyelemmel,
mint aki anatómiát tanít.
És Lator László! Tőle láttam mindig :
ha zsigerből futsz, életre-halálra,
mindegy, hogy célra tartasz, menekülsz,
fuss elegánsan, ne vétsd el a ritmust,
a vereség is győzelem legyen.

Az is többször bebizonyosodott,
amit megsejtettem gyermekkoromban:
a költők sámánok és mágusok.
Vörös István például, mikor
véletlenül a buszon találkoztunk,
mint a kalapból a nyulat a bűvész,
hirtelen előkapott egy csokor
nyári virágot, s lovagiasan
átnyújtotta. Tóth Kriszta kék falú
szobában élt, az ég volt a háza,
és Mesterházi Mónit üstökös
látogatta meg a hatodikon,
a növényektől zöldfényű szobában.
A sokezeréves Simon Balázs
próféta volt, harsány és haragos,
egyetlen urat szolgált, s visszatért
álmainkba a halála után.
Jónás Tamás egy szőlőhegyen ült
a fehérfényű őszi éjszakában,
és belesóhajtotta a sötétbe:
„Ez itt a völgy s a hold szeretkezése.”
Na és ott a két kapatos költő,
a deli angol és a mokány walesi:
istenszobrokként egy-egy oszlopon
álltak pucéron – csak egy kis borostyán
takarta, amit kellett, s fejükön
a láthatatlan babérkoszorú –
éjféltájban, mint két fehér kísértet,
a balatonfüredi Műfordítóház
verskulcsra nyíló ajtaja előtt.

Ezeket kellett volna mondanom
a lassan rám száradó maszk alól
a búzaszőke szép kozmetikusnak,
mikor aggódó arccal érdeklődött
vers és versíró viszonya felől.
Bár – nem beszéltem magáról a versről.
És tudjátok mit? Most nem is fogok.

Hogy miért? Íme a helyzetjelentés:
itt ülök egy emeleti szobában,
a gyerekek a kertben játszanak,
felhallatszik vidám rikoltozásuk –
a madárfüttyös áprilisi fűben
kergetőznek, felhemperdülve néha,
akár az állatkölykök, az öröm
szétfeszíti a testük keretét:
bele akarnak bújni a világba,
a kert ölébe, a napfény szívébe.
Én meg itt írok. Valami baj ért?
Az, hogy felnőttem.
                                    Futás játszani!


(Az év versei 2008 antológia
Magyar Napló Kiadó Kft. Budapest, 2008)