Az Arany Horda gonosz szellemei.
......................................................
Batu kán inváziója után az orosz fejedelmek elismerték a Horda kánjainak hatalmát, készségesen fizették az adót, és a legelső erélyes hangvételre beletörődtek sorsukba és a nomád birodalomba utaztak, hogy viseljék tettük következményeit. A XVI. század lengyel krónikása, Michał Litwin írta: ,,Korábban a moszkóviaiak oly rabságban voltak a Volgán-túli tatároknál, hogy hercegeik, háznépükkel együtt, a tatár császár bármely küldötte, illetve a Moszkóviába évente ellátogató adó- és dézsmaszedők elé siettek, a városfalakon túlra, itt megfogták amazok lovának kantárszárát és gyalog vezették be udvarukra. A követ ült a herceg trónjára, az meg térdet hajtva hallgatta a küldötteket."/1/
A pravoszláv egyház ,,isten büntetésének" kiáltotta ki a tatárokat/2/, amit isten az orosz emberek bűneiért küldött a fejedelemségekre. Az sem véletlen, hogy éppen ezért volt rendkívül jó a kapcsolat a Horda és a pravoszláv egyház között: hiszen lehet-e küzdeni a tatárok ellen, ha azt a vallási hierarchák is isten büntetésének tartják? A pravoszláv egyház a meghagyott autonómiát azzal hálálta meg, hogy imákat mondot, és a hívőktől is megkövetelte ezt, melyek a ,,tatárok cárjának hosszú életéért, jólétéért és egészségéért" szóltak/3/.
A XIV. századi Rusz klasszikus jellemzésévé váltak V.O.Kljucsevszkij történész szavai: ,,...minden orosz hétköznapokban még a fájdalomig ismerős volt annak az iszonyatnak az érzése, amit ez az össznépi csapás jelentett [mongol-tatár invázió], és amit az állandó rendszerességgel végrehajtott tatár rajtaütések megújítottak, ébren tartottak az emberekben. Ez egyike volt azoknak, az egész népet súlytó sorscsapásnak, amely nem csak gazdasági, hanem erkölcsi pusztulást okoz, hosszú időre halotti dermedtségbe taszítva az embereket. Az emberek magatehetetlenül leengedték karjukat, az elmék elveszítették minden éberségüket és rugalmasságukat, majd reménytelenül szomorú helyeztükbe mélyültek el, nem találtak, de már nem is kerestek kiutat. Ami még rosszabb, a vihart túlélt apák félelme megfertőzte a gyermekeiket is, akik viszont már a vihar után születtek. Az anyák a vad, gonosz tatárokkal ijesztgették a nyughatatlan gyerekeket; meghallva ezt a gonosz szót a felnőttek igyekeztek zavartan menekülni, de maguk sem tudták, hogy merre. A külső véletlen balsors azzal fenyegetett, hogy belső, krónikus ragállyá válik; az egyik generáció páni rettegése az egész nép bizonytalan jellemvonásává válhatott, elkorcsosíthatta a nemzeti karaktert."/4/
...A XIV. század 60-as éveinek elején - a korabeli feljegyzések szerint /5/, - az orosz falvakban és városokban egyre gyakrabban kezdtek megjeleni őszhajú, fiatal, megtört, megfáradt stb. messziről jött emberek. Ezekben az emberek csodálkozva felismerték szomszédaikat, akiket elhajtottak a tatárok, és akiket már rég megsírattak a rokonok, illetve elbúcsúztattak a papok. Csudálatos dolgokat meséltek a vándorok, akiknek száma évről évre csak nőtt. Úgy mint, ,,...vitéz ifjak ütöttek rajta a tatárokon, a pravoszláv raboknál leverték a kalodák zárait, a fogságba esett pogányokat pedig könyörület nélkül megölték: élve temették el azokat mondván - ,,A földünket akartátok, hát egyétek!" -, vagy vízbe folytották azokat mondván - ,,A folyóink vizét akartátok, hát igyátok!" -, vagy tűzbe vetették azokat elevenen mondván - ,,A mi otthonainkra vetettetek lobot, hát melegedjetek!" /6/.
Volt aki jót nevetett ezeken a meséken, de voltak olyanok, akik ,,Mihály Arkangyal mennyei seregeiről beszéltek, hisz ki más kelhetett volna birokra a tatárokkal?"/7/.
Viszon egyre gyakrabban és egyre több helyen kezdtek megjelenni ,,ifjú deli legények", akik pár évvel korábban elmentek északra a novgorodiakkal, távoli útra, vagy elmenekültek a tatárok rajtaütésétől az erdőkbe, esetleg eltemetve rokonaikat világgá mentek. Most viszon szép lovakon jöttek titkon haza, perzsa páncélban, damaszkuszi és ,,normann" kardokkal oldalukon, díszes sztyeppei fegyverekkel, és vastag erszényekkel, melyek színültig voltak dirhemekkel. Néha keleti kifestett lányokat is hoztak magukkal, vékony, paraszti munkához nem szokott ujjakkal. A muzsikok ezeket megbámulták, az asszonyok meg szidták a pogány, ,,baszurmán" menyecskéket, ahogy csak a torkukon kifért.
,,Honnan ez a sok jó? - kérdezték a délceg legényeket. - Tán sok prémre tettetek szert az Éjféli Tájon (északi vidéken)? - Ugyan nem, - nevettek a legények, - mi a tatárokat verjük. - Hogyhogy a tatárokat? Hiszen ők Isten büntetése! - Ugyan, bácsik, nincs benne ördöngőség. Van aki mókust lő, van aki cobolyt, mi meg, uskujnyikok, tatárt verünk. Értsétek meg, bácsik, ez a mi szakmánk."/8/ (A párbeszédnek létezik egy másik verziója is, az egyik volhovi, XVI. századdal datált népdalban /9/.
Valóban, az uskujnyikok vad szabadcsapatai hamarosan egyik csapást a másik után mérték a Hordára.
Folyt.köv. (Ha kell majd hivatkozás-jegyzék, mellékelem.)
