"Az Iraki Nemzeti Múzeumban egy öklömnyi nagyságú, világossárga agyagból készült edényt őriznek, amellyel igen sokat foglalkoztak a technikatörténészek. A vázához hasonlatos tárgy 1936-ban Bagdad határában, Khujut Rabuban, egy hajdani parthus település romjai alól került elő, több hasonló eszköz társaságában; mintegy kétezer évesre becsülik a korát.  

 

Az első leírást Wilhelm König régész készítette róla, az azonban nem tisztázott, vajon ő volt-e az, aki az említett agyagtégelyt valóban ki is ásta – elképzelhető, hogy a német archeológus csupán a múzeum raktárában tette a felfedezést.

 

A hat hüvelyk magas edénykébe egy aszfaltdugasz illeszthető, amelynek a felső részéből egy vaspálcika áll ki. A tégely belseje rézlemezzel van kibélelve. König úgy vélte, hogy az ominózus tárgyak galvánelemek lehetnek, melyek segítségével kémiai úton elektromos áram fejleszthető. 1940-ben az amerikai Willard F. M. Gray rekonstrukciót készített a leletekről a német kutató leírásai nyomán, s kipróbálta őket a Massachusetts-beli Pittsfieldben, a General Electric ottani erősáramú laboratóriumában. Amikor az edénykét réz-szulfát-oldattal töltötték föl, az fél voltos feszültséget produkált.

 

Az 1970-es években Arne Eggebrecht német egyiptológus ezeket a kísérleteket megismételte, azt gondolván, a parthus időkben friss szőlőlevet használtak elektrolit gyanánt. Az ő elemeivel 0,87 voltos áramot lehetett generálni. Sikerült fémeket galvanizálnia a rekonstruált avar leletek segítségével, s úgy vélte, az ókorban például az ezüst tárgyakon a vékony aranyréteget hasonló eljárással hozták létre.

 

Az elektromos elem feltalálását a mai napig Alessandro Volta gróf nevéhez fűzi a tudomány, holott valószínű, hogy csak megismételt felfedezésről van szó…"

 

-------------------------------------------------------------------

 

 

 

Götz Attila

 

A bagdadi elem

 

Index 2008. ápr. 13.

 

Az elektromosság görög eredetű szó, ami arra utal, hogy már az ókori Görögországban is megfigyelték a jelenséget, igazi természetének megismeréséhez egészen a 18. század végéig várni kellett. Izgalmas bekezdéssel egészítheti ki a tudománytörténet vonatkozó fejezetét az a különös antik leletegyüttes, amelyet a Bagdadban található Iraki Nemzeti Múzeumban őriznek.

 

1936-ban Bagdadtól nem messze szokatlan felépítésű terrakotta vázákra bukkantak egy közel 2000 éves ókori parthus település feltárásakor. A 13-14 cm magas agyagedények belsejében egy rézlemez-henger található, ami egy oxidálódott vasrudat foglal magában. A két fémet alul és felül is bitumennel szigetelték el egymástól. Vizsgálatok kimutatták, hogy a vasrúdon található korrodációt valószínűleg savas kémhatású folyadékkal való érintkezés okozta. A furcsa összetételű régészeti leletek csak 1938-ban kaptak nagyobb nyilvánosságot, amikor Wilhelm König, az Iraki Nemzeti Múzeum akkori igazgatója rájuk akadt az intézmény raktárában. A német archeológus egy 1940-ben kiadott tanulmányában azt állította, hogy az agyagedények tulajdonképpen olyan galvánelemek, amiket készítőik feltételezhetően fémtárgyak galvanizálásához (pl. ezüst felületek arannyal való bevonásához) használtak. Nem árt megjegyezni, hogy ha mindez igaz, akkor az ókori elemgyártók jó 1800 évvel előzték meg Liugi Galvani és Alessandro Volta elektromossággal kapcsolatos korszakalkotó kísérleteit.

 

 

Tény, hogy a réz és a vas elektrokémiai párt alkot, még ha nem is a leghatékonyabbat, ami azt jelenti, hogy bármilyen elektrolit (töltéshordozó közeg, pl. sav) jelenlétében villamos potenciál (feszültség) keletkezik közöttük. Röviddel König tanulmányának megjelenését követően Willard F. M. Gray, a General Electric pittsfieldi kutatólaboratóriumának mérnöke kísérleti úton próbálta ellenőrizni az elmélet helyességét. Miután elkészítette a lelet pontos mását, rézszulfát oldatot öntött a henger és a vasrúd közé, így egy olyan galvánelemet kapott, ami kb. 0,5 V feszültség leadására volt képes. Néhány évtizeddel később Arne Eggebrecht német archeológus szintén készített egy pontos másolatot a vázákról, és abból kiindulva, hogy a korabeliek milyen nyersanyagokkal rendelkezhettek, frissen préselt mustot öntött a hengerbe. Az eredmény 0,87 V feszültség volt, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy arany-cianid oldatot használva két órán belül galvanizálni lehessen egy kisméretű ezüst szobrot. A téma a Discovery Channel népszerű műsora, a MythBusters készítőit is megihlette, ezért az egyik epizódban tíz „bagdadi elemet” kötöttek sorba, amivel összesen négy volt feszültséget tudtak előállítani.

 

Sok szakember hisz abban, hogy az agyagedények elektromos eszközök voltak, egy részük azonban kétségbe vonja, hogy galvanizálásra használták őket. Valóban elgondolkodtató, hogy a kérdéses korszakból származó fémtárgyak egyikéről sem lehet egyértelműen bebizonyítani, hogy ezzel a módszerrel kezelték volna őket.

 

Két alternatív elképzelés létezik arra vonatkozóan, hogy mire használták a bagdadi elemek által generált áramot. Az egyik szerint egyszerűen gyógyítottak vele. Tudjuk, hogy az ókori görögök elektromos angolnákat is használtak fájdalomcsillapításra, ezen kívül a kínaiak éppen ez idő tájt fejlesztették ki az akupunktúrát, amit manapság már árammal is kombinálnak. Idevágó érdekesség egyébként, hogy az agyagedények mellett tűszerű tárgyakat is találtak a feltárás helyszínén. Némileg azonban ellentmond ennek az okfejtésnek, hogy a bagdadi elemek által keltett feszültség aligha lett volna elegendő a hatékony fájdalomcsillapításhoz, még akkor sem, ha sorba kötik őket.

 

 

A másik elképzelés szerint a tárgyakat mágikus szertartásokhoz vagy vallási rituálékhoz használták, mégpedig oly módon, hogy néhányat sorba kötöttek, majd egy fém szobor belsejében helyeztek el az együttest, ami így kisebb áramütéssel sújtotta azokat, akik nedves kézzel hozzáértek.

 

A terrakotta vázák elektromos funkciójáról szóló elméleteket természetesen nem mindenki fogadja el. Néhány szkeptikus archeológus úgy véli, a korábban ismertetett kísérletek csak azt bizonyítják, hogy a tárgyak bizonyos körülmények között képesek ugyan némi áramot termelni, de ez korántsem jelenti azt, hogy valóban ez lett volna a rendeltetésük. A bagdadi elemek ráadásul még sorba kötve sem valami hatékonyak, és problémák egész sora merül fel velük kapcsolatban, ha tényleg galvánelemként értelmezzük őket. Az egyik ellentmondás az, hogy sem drótot, sem egyéb elektromos vezetőt nem találtak az eredeti ásatási területen (máshol sem), ráadásul a vázákon nincs is olyan pont, ahová ezeket csatlakoztatni lehetne. Ezenkívül olyan korabeli elektromos berendezésre vagy tárgyra (pl. üreges fémszoborra) sem bukkantak eddig, amivel esetleg társítani lehetne őket.