Ammianus Marcellinus (XIII, 6: 2 és 4–6) szerint a parthus uralkodók valóságos istenkirályok voltak, ezzel összefüggésben pedig sacrosanctusnak minősültek:

 

„…in vocabulum Parthi concessit Arsacis obscure geniti … Certatimque summatum et vulgi sententiis concinentibus, astris, ut ipsi existimant, ritus sui consecratione permixtus est omnium primus. Unde ad id tempus reges eiusdem gentis praetumidi appellari se patiuntur Solis fratres et Lunae, utque imperatoribus nostris Augusta nuncupatio amabilis est et optata, ita regibus Parthicis abiectis et ignobilibus antea, incrementa dignitatum felicibus Arsacis auspiciis accessere vel maxima. Quam ob rem numinis eum vice venerantur et colunt ea usque propagatis honoribus ut ad nostri memoriam non nisi Arsacides is sit, quisquam in suscipiendo regno cunctis anteponatur, et in qualibet civili concertatione, quae adsidue apud eos eveniunt, velut sacrilegium quisque caveat ne dextra sua Arsaciden arma gestantem feriat vel privatum.”

 

„… az országot Parthiának kezték nevezni az alacsony származású parthus Arsacesről … Végül is javakorban csendes halállal hunyt el. A nemesség és a nép egymással versenyezve közös akarattal mindenki közül elsőként emelte őt, vallási szertartásai keretében, hite szerint, a csillagokig. Innen ered, hogy ennek a népnek fennhéjázó királyai mind a mai napig a Nap és a Hold fivéreinek neveztetik magukat. Akárcsak a mi császáraink szemében kedves és kívánatos az augustus cím, ugyanígy tettek szert hallatlan tekintélyre a valaha lenézett és alacsonyrendű parthus királyok Arsaces szerencsés vállakozása révén. Éppen ezért istenként tisztelik őt, és annyira mentek érdemeinek magasztalásában, hogy emberemlékezet óta csakis Arsaces nemzetségéből származó férfiú töltheti be a királyi méltóságot, s bármilyen nyilvános viszálykodásban, ami pedig nagyon gyakori náluk, mindenki óvakodik attól, mint valami szentségtöréstől, hogy kezet emeljen egy Arsacidára, akár fegyverviselő legyen, akár magánember.”

 

 

Az ábrázolásokon az ószumír idők óta a csillag (dingir) jel fejezte ki az isteniséget. Avar vonatkozásban már korábban mellékeltünk néhány ábrát:

 

 

II. Godarz parthus nagykirály (Kr. u. kb. 40–51) drachmájának előlapja

 

Parthus Godarz

Arámi Gwtrz

Ógörög Γωταρζης

Akkád Gu-ta-ar-za, Gu-tar-za, Gu-tar-za-a

 

 

Gogorz: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1202.1203/cr 1500: Villa ecclesie que dicitur Sencural … Vinitorum nomina … Vtled cum uno, Fener cum uno, Gogorz, Simak (LK 1962: 213).

 

(Fehértói i. m. 344. o.)

 

 

 

 

 

II. András 1222. évi aranybullája, melyről a nevezetes okmány (történeti alkotmányunk része) a nevét kapta

 

N. Kósa Judit (Népszabadság 2005. nov. 16.): „Az Aranybulla néven ismert oklevelet … a rendteremtés szándékával bocsátotta ki 1222-ben az uralkodó … A király arany pecsétjével – a tulajdonképpeni aranybullával – ellátott oklevelet hét különböző levéltárban helyezték el: a király és a nádor irattárában, az esztergomi és a kalocsai káptalanban, a vatikáni levéltárban, valamint a johannita és a templomos lovagok archívumában. A kutatások azonban világossá tették, hogy ezek közül egy sem maradt fenn … Az Aranybulla szövegének legrégebbi, hiteles másolata az az oklevél, amelyben Nagy Lajos király 1351-ben megerősítette a törvényt: ezt őrzik az Országos Levéltárban. Egy későbbi másolat az Esztergomban található példány …”

 

 

 

II. Endre magyar király 1233. évi aranybullája

 

Közli: Horvát István: Magyarország régi pólyás címeréről; in: Tudományos Gyűjtemény 1831, a 81. és 82. oldal közötti tábla, bal fölső kép

 

 

Magyar könyvszemle II. évf. (1877), 5. sz., 261–262. o.: „Ily arany pecséttel ellátott oklevelek aranybulláknak neveztetnek; bár rendszerint II. Endrének 1222-diki törvénykönyve szokott per eminentiam aranybullának neveztetni. Ennek hét példánya közül egy sem maradt fenn. Egyéb, arany pecséttel ellátott oklevelek is igen ritkák. A Nemzeti Múzeum ezen kettőn kívül még egy harmadikat is bír, IV. Bélától 1258-ból. Az esztergomi érsekség levéltára kettőt bír; egyet II. Endrétől 1233-ból, és egyet Hunyady Mátyás királytól 1465-ből. (Ezeket ismerteti Knauz N. a Történelmi Tár X. kötetében. 205–218. l.)”