Igen, én is irigyelném magunkat, ha ott élnénk, de így iskolaidőben sajnos csak a hétvégén jutnak ki nekünk, különben pedig a büdös főváros. Ilyenkor már bőszen várjuk a nyáriszünetet (mert a tavaszi szünet is lényegében csak egy hosszú hétvége volt. Ezért nem tudom most megmérni a bögrét, csak a hétvégén, ha nem felejtem el.
És bizony nagyon finom az a saját libahús,de nem kis gond a tartásuk. Főleg azért, mert mi azzal az alapelvvel tartjuk őket, hogy amíg élnek, érezzék magukat jól.
Van itt néhány kép is, az elsőn (a velük békésen heverő kutyánkkal) némakacsák vannak, a libasorban pedig libák.


A sárga kiskacsák nálunk keltek ki, de általában előnevelten vesszük őket. Szóval így élnek: szabadon, patakparton-patakban, legelgetve, mi pedig sokszor csak nézzük őket, mint a moziban, remekül szórakozva. De egy pillanatig sem tévesztjük szem elől, hogy miért vannak: azért, hogy megegyük őket. Ezzel az alapelvvel találkoztam egyébként a Kapa, kasza, fakanál sorozatban is. Rövid az életük, nálunk csak egy nyáron át vannak, de az a rövid életük mindenképpen tartalmasabb, mint a gyárban nevelt, töredéknégyzetméteres fakkban tartott, felturbózott kajával tömött jószágoknak, akik seperc alatt megnőnek nagyra, aztán amikor sütöd, a végén ott marad a semmi meg egy csomó víz, amiben ki tudja, mi van. És amikor eljön az ideje, hogy meghaljanak, az aztán macera, főleg a kacsáknál és a libáknál, ugyanis nagyon nehéz (időigényes) őket kitokozni. Tavaly kipróbáltuk a nyuszikat, vemhes anyákat vettünk és őket sem ketrecben, hanem egy elkerített udvarban tartottuk, rengeteget futkároztak, látszott, hogy élvezik az életet, ami amolyan sportosra sikeredett, nem is nőttek olyan gyorsan ők sem, mint a ketrecben tartottak. A nyuszihusi is finom Remoskában. Meg a közeli folyóban kifogott, szintén sportos én nem zsíros (mint a tavi) hal is. Azt már nem mi szoktuk fogni, azt kapjuk.