Wallace Stevens

VASÁRNAP REGGEL

I. A háziköntös kényelmes, kései
Kávé és narancsok, napos székben fogyasztva,
S egy kakadu zöld szabadsága a
Szőnyegen: elegyednek, hogy feloldják
Az áldozás ős szent hangulatát.
A nő kicsit álmodozik, érzi a régi
Katasztrófa sötét behatolását,
Mint vizi fények közt komor nyugalmat.
A kicsattanó narancsok, élénkzöld szárnyak:
Akárha mint egy halotti menetből,
Mely némán vonul át a messzi vízen.
A nappal is: mint messzi, néma víz,
Az ő lábához terül, menjen, álmon,
A tengeren, néma Palesztinába,
A hult vér s a szent sír őrző helyére.

II. Mért adná halottaknak, ami benne többlet?
S mi az istenség, ha csak csendes árnyak
Közt, álmokban közelíthet? S neki
A gyengéd napfény tárgyai, az élénk
Zöld szárnyak, e kicsttanó gyümölcsök
S e föld más dolgai nem becsesek
Ugyanúgy, mint az égi gondolat?
Az isteni ott él benne magában:
Szenvedélyes esők, vagy havazások
Hangulatai; magány bánata, erdők
Virultán boldogság, leküzdhetetlen;
Borongós őszi, nyirkos utakon;
Fájdalom s öröm, nyári ágra, téli
Gallyra emlékezvén. Megannyi mérték,
Mely az ő lelkének rendeltetett.

III. Jupiter nem ember-mód született fönn.
Anya nem szoptatta, gyöngéd haza
Nem kényeztette mítoszelvű lelkét,
Járt köztünk, mint motyorászó király
Járhat, fénnyel, szolgái közt, amíg
Vérünk, mely szűzien vegyült az éggel,
A vágy oly büntetését hozta, hogy még
A szolgák is látták - csillag alakban.
Csődöt mond-e vérünk, vagy ez a vér lesz
A Paradicsom vére? És a föld lesz
Minden Paradicsom, mely a miénk?
Akkor sokkal kedvesebb lesz az ég,
Mint most: egy rész kín, egy rész munka, és lesz
Magasztalt, mint az öörk szerelem -
Nem ez az elválasztó, közönyös kék.

IV. A nő szól: "Örülök, ha a ködös
Mezőt az ébredező madarak
Kipróbálják édes kérdéseikkel:
Valódi-e, ám ha elszállnak, s meleg tér
Nem ölel, hol akkor a Paradicsom?" Mert
Nincs oly sejtett jövendölés, se ódon
Síri kiméra, se arany kripta, se
Dallamos sziget, hová szellemek
Csábítanak, se álom Dél, se égi
Felhődomb-távolon pálmás liget, mely
hívebb lenne, tartósabb, április
Zöldjénél, ébredező madarak
Emlékénél, vagy a vágynál, hogy újra
Fecskevillódzással beteljesült
Júniusi alkonyokat megéljen.

V. Szól: "Elégedett vagyok, de hiányzik
Valami boldogság, mely ronthatatlan."
A szépség anyja a halál, csak ez
Teljesítheti szép vágyálmainkat.
S bár a biztos felejtés avarát
Szórja ösvényeinkre, bár megannyi
csapásunkat csapásokkal kíséri,
És ércek csapnak össze, trombiták
Zengenek, szerelem alig susoghat -
Mégis tőle borzong a fűz aranylón
A lányoknak, akik tövébe ülnek
S a füvet nézik, s érzik, lábuk ernyed.
Körtét, szilvát ő lopat a fiúkkal,
Tiltott tálra; kóstolják a leányok,
S a hullt lomb közt bódultan tévelyegnek.

VI. A Paradicsomban nincsen halálos
Változás? Nem hull az érett gyümölcs? Az
Ágak terhe a tökéletes égbolt
Alatt változatlan? S közben mulandó
Földünk képe él ott: tengereket
Nem lelő folyóké, elérhetetlen
Partoké, melyek némán meggyötörnek?
Mért ott a körték, mért, hogy ott e partok
Szilvaillattal vannak fűszerezve?
Ó, hogy megvillogtassák színeiket,
Délutánjaink selyemszövevényét,
És fáradt húrjaikon dal fakadjon!
A szépség anyja a halál; misztérium,
Izzó keblén, sejtjük, ott várakoznak
Földi anyáink, ott, álomtalan.

VII. Majd egy nyári reggelen orgiás
Férfisereg táncol elő, hujángat,
Vadul ünnepli az égi napot, nem
Istenként, de mintha meztelen isten
Volna köztük, forrásként féktelen.
És daluk a Paradicsom dala,
Vérükből visszatérülvén az égbe;
S e dallá válik akkor, hangra hang,
A szeles tó, melynek örvend uruk,
Minden szeráfi fa, megannyi domb, mely
Még kórusban zeng aztán is sokáig.
Ismerik a múlandó emberek
S a nyári reggel égi kötelékét.
S hogy honnét jönnek, hová tartanak,
Hadd tanúsítsa lábukon a harmat.

VIII. A nő a hangtalan vízről ilyen
Hangot hall: "A palesztinai sír
Nem szellemek hajléka már; a sír az,
Melyben egykor Krisztus hevert." Napok,
Éjek függvényeként élünk a régi
Nap-káoszban, vagy épp szigetmagányban,
Ama tágas vízen, és védtelen
vagyunk szabadok, és nincsen menekvés.
Hegyeinket őz járja, és fogolyhang
Süvít fejünk fölött, heves madárfütty,
Édes bogyók fakadnak erdeinkben;
És este, az égbolt végső magányán,
Galambok hevenyészett rajai
Rajzolnak többértelmű íveket,
Tárt szárnyakon merülvén vak sötétbe.

Tandori Dezső fordítása


/Wallace Stevens: Pasziánsz a tölgyek alatt, Európa Könyvkiadó, Bp., 1981/