„Ezeket az adatokat összerakva szvsz világos kép körvonalazható: 557-558-ban a bizánciakat főleg a perzsák elleni szövetségkötés motiválta, mikor megegyeztek az avarokkal; ők aztán pár hónapra vagy egy évre rá eleget is tettek ennek az igénynek, amikor hadjáratot indítottak a Kaukázuson túlra.”

 

 

Malalasz szerint már Iustinianus 6. indictiója idején, tehát 557. szeptember 1. és 558. augusztus 31. között egy követet menesztett Konstantinápolyba „az avaroknak mondott hunok furcsa népe”¹. Ekkor a keletről érkező var-khunok már az alánok földjén tartózkodtak, legalábbis Menandroszra hivatkozva az Excerpta de legationibus így adja elő. A szöveg állítása szerint a var-khunok „az alánok vezetőjének, Szarósziosznak a pártfogását kérték”, aki tolmácsolta a kéréseiket Bizánc Lazikében állomásozó katonai parancsnokának, Germanosz fia Jusztinosznak, s ezek után jött az udvarba a Kandikh vezette hunogur delegáció.²

 

A korszak eseményeihez tudni kell, hogy Khoszroész Anusírván még 541-ben lépéseket tett a kaukázusi alánokkal és más „barbár” népekkel szemben, elfoglalva Petra erődjét a Fekete-tenger partján, s ő volt az, aki fennhatósága alá vonta az addig névleges bizánci főség alatt álló Lazikét. 548-ban azonban Gubazész, Lazi királya Jusztinianosztól kért katonai segítséget, és a szabírokkal meg az alánok egyes csoportjaival szövetkezett a perzsa uralkodó ellen³. A következő évben le is győzték Huszrau ugyancsak oszétok által támogatott seregét a C’xenis-c’qali vagy más néven Hippisz folyó mellett, miután Farroxānnak, a perzsa vezérnek egy eltévedt nyílvessző fúródott a testébe⁴.

 

Mint az események fő krónikása, Prokopiosz elbeszéli, az alánok „egy független nép, többnyire a perzsák szövetségesei (οι δη και Περσαις τα πολλα ξυμμαχουσιν), és a rómaiak meg a többi ellenségük ellen vonulnak”⁵. A húszéves háborúskodást lezáró békemegállapodás első rendelkezése is részben őrájuk nézve állapít meg tilalmat, amikor kimondja, hogy „perzsák, hunok, alánok és más barbárok” nem támadhatják Bizáncot Darbandon és a Dār-e Alānon, vagyis az Alán kapun át⁶. A hun-avarok tehát a Bizánc és a Szászánidák között zajló ún. lazikéi, egriszi vagy kolkhiszi háború (541–62) forgatagában léptek Európa színpadára, ahol az alánok vették őket a védőszárnyaik alá a Kaukázus északi előterében.

 

Az események ilyetén ismeretében megint csak valószínűtlennek kell minősítenünk a véleményedet arra vonatkozóan, hogy a var-khunoknak a perzsák ellenében kellett volna a Kaukázushoz vonulniuk, amennyiben a Kaszpi-tó déli partjai mentén vezető útvonalat választják, de ugyanígy el kell vetnünk azon nézetedet is, mely szerint Victor Tonnenensis idézett sorai a szászánidák örmény tartományainak a felprédálására vonatkoznának. A perzsák természetes szövetségeseiként szereplő oszétok ugyanis láthatóan egy perzsa támogatással, de legalábbis szászánida jóváhagyással ide érkező néptöredéknek adhattak diplomáciai támogatást, amellyel I. Huszrau célja feltehetően éppen az volt, hogy az addigi veszélyes etnikum egy húszezer fős kontingensét a nagy ellenfél, Bizánc felé terelje. A következő években talán nem véletlenül hallunk arról, hogy a varkhoniták most már nem a Szászánida Birodalomtól, hanem Justinianustól szedik az évi adót.

 

¹ Ludwig August Dindorf szerk.: Ioannis Malalae Chronographia; Weber, Bonn, 1831, 488–89. o.

²  Carl de Boor szerk.: Excerpta de legationibus; Weidmann, Berlin, 1903, 442. o.

³ Prokopiosz, De bello persico II, 29, 29

⁴ Uo. VIII, 1, 4; 8, 8

⁵ Uo. VIII, 3, 4

⁶ Men. Prot. fr. 11. (FHG IV, p. 212a)