Na látom már analizáltok rendesen. Pedig roppant egyszerű a mondandó.

 

A kommunizmusnak kétségtelenbül voltak áldozatai, akiknek áldozatából tanulnunk kell. S az nem megy, ha felejtünk. Tudnunk kell, mi volt a jó és mi volt a rossz.

 

Az áldozatokat a gyilkosok, és messze nem csak a más vérét ontók, kényszerítették arra, hogy feláldozzák magukat, legalábbis akkor, ha elveiket, értékeiket nem akarták megtagadni. Az áldozat természetesen nem volt mindíg, sőt, nem volt tipikusan fizikai megsemmisülés.

 

Tudnunk kell a bűnösökről és bűneikről. Mert a bűnök illetve a bűnök elkövetésére való késztetés sokunkban él/élhet. Szó sincs irtásról, az maga lenne a rossz, amit meg kell akadályoznunk, nehogy megismétlődhessék az apák, nagyapák bűne. Tisztánlátásunkat meg az élesíti, ha tudjuk mi történt velünk.

 

Ha nem lenne világos: nincs a posztban csak spirituális a link az apák és fiúk között, nem felmenő/lemenő. Szentnek is lehet szörnyeteg fia, és fordítva. Sőt: egy valóságos emberben sokszor egyszerre él a bűnös és az áldozat, legyen akár apa vagy fiú.

 

Valószínűségekről a Kommunizmus Áldozatainak Napján nem beszélnék. Egyébként se nagyon, mert tudomásul kellene venni, hogy a mindenkori áldozatok, de a mindenkori bűnösök is mi magunk vagyunk. S ha ezt elfelejtjük, akkor bizony előfordulhat mindaz, amit itt vizionálsz, de azt nem az én gondolatmenetemből, hanem a Te vérszomjadból vezethető le.

 

(Lehetne 'a gyerekeik és unokáik' helyett 'a gyerekeink és unokáink'-at is írni, de azzal a megfogalmazással pont a lényegi mondanivaló, nevezetesen a bűnös és áldozat szétválasztása, és az előbbitől való elhatárolódásom vész oda. Arra meg nem gondoltam, hogy éppen a kevéssé empatikus hangulatodban talállak, és rögtön sikoltozni kezdesz itt nekem.)