A lányom mindig szégyenlősebb volt az átlagnál.Soha nem volt az a kezelhetetlen,"tőle zeng minden" gyerek,de eddig ha kérdezték válaszolt.Köszönni soha nem akart,de ha játszik,pl.:babázik akkor tudja,hogy köszönni kell.A némaság viszont úgy alakult ki,hogy egyszercsak el akartam vinni a nagyszüleihez(ahol eddig nagyon szeretett)és sírva fakadt,hogy ő nem akar menni,mert ott őt mindig bántják amiatt,hogy nem beszél sokat.Szinte fájdalmasan sírt és akkor én tudtam,hogy baj van.A szüleimet "előkaptam",jól össze is vesztünk és elmagyaráztam nekik ,hogy ne cikizzék amiatt,hogy nem beszél.Tudom,hogy nagyon szeretik,de mégis cseszegették a hallgatás miatt. Szóval valahol igaza van a pszichológusnak...Sajnos azóta ez a némáság kiterjedt más közeli hozzátartozókra is.A pszichológus sem bírta még rávenni,hogy beszéljen,viszont a kommunikációnak az összes ,más formájával megértette magát nála.Hihetetlen jókedvű akárhol vagyunk,csak ne kelljen beszélni.Idegen gyermekekkel sem beszél.Az óviban viszont egyáltalán nincs gond és itthon sem.