"Utalva a Solymossy-féle rövid tartalmi kivonatban szereplő párviadalra Waldharius és Gunther között, von den Steinen egészen rendkívüli jelentőséget tulajdonít ennek a viaskodásnak. Az eposz idevonatkozó része külön kiemeli, hogy „leszálltak lovaikról, és gyalogosan támadtak egymásra, míg Hildegunts – Solymossy szerint Hilde – végignézve a küzdelmet, annak befejeztével a kimerült hős fejét ölébe helyezve ápolta őt.” A német kutatónak ez az epizód egészen különös fejtörést okoz. Analízise kedvéért a latin eredeti szöveg mellett német fordítástöredéket is igénybe vesz, mert az általa is elfogadott Ekkehard-féle szerzőség keresztény képletébe nem tudja beleilleszteni mindezt. Saját szavaival élve, „mit fühlbarem Einschluß heidnischer Elemente” dolgozott a költemény megalkotója.^[55] Akaratlanul is nagyban erősíti ezzel a régi és újból felbukkanó altáji eredeti epizódot, amelyet László Gyula éles meglátásával az ún. Szent László-motívumok sorozatában az ötvösművészeti, festészeti és mondai adatok összegezésével ősi ázsiai mondakincs maradványainak tart ..."

 

 

 

 

Molnár Anna (Az elcsalt asszony)

 

Székely népballada (Udvarhelyszék)

 

- Jere velem, Molnár Anna!
Rengetegre, hosszú útra.
- Nem mehetek, Ajgó Márton!
Vagyon nekem hütös társam,
Hütös társam, jámbor uram,
Karonülő kicsi fiam. -
Addig hítta, addig csalta,
Lóra kapta s elrabolta.

Elindulnak, mennek, mennek,
Hosszú útnak, rengetegnek;
Találtak egy burkos fára,
Leültek az árnyékába.
- Molnár Anna, édes kincsem!
Nézz egy kicsit a fejembe. -
Addig nézett a fejibe,
Míg elaludt az ölibe.
Föltekintett feje föli,
Burkos fának ága közi,
Hát ott vagyon hat szép leány
Fölakasztva egymás után;
Aj! gondolá ő magába,
A hetedik én leszek ma!
Könny szemibűl kicsordula
Ajgó Márton orcájára.
- Mér sírsz, mé sírsz, Molnár Anna!
- Nem sírok én, Ajgó Márton!
Harmat vagyon a faágon,
Az hullott le az orcádra.
- Hogy hullana harmat mostan,
Mikor épen álló dél van...

Készűlj, készűlj Molnár Anna!
Indulj föl a burkos fára!
- Nem megyek én, Ajgó Márton,
Nem szoktam én mászni fákon,
Mutass példát, menj előre,
Megtanulom majdég tőled. -

Ajgó Márton fölindula,
Éles kardja visszahulla.
- Add föl, add föl Molnár Anna!
- Mindjárt, mindjárt jó katona. -
Úgy fölhajtá éles kardját,
Ketté csapá gyenge nyakát,
- Úgy kell néked, Ajgó Márton
Mér csaltál ki a házamtól! -

Fölöltözék gúnyájába,
Talpig vörös angliába,
Fölfordula jó lovára,
Elvágtatott hazájába.
Ott megállott kapujába,
Békiáltott udvarába:
- Aluszol-e, jámbor gazda?
- Nem aluszom, jó katona!
- Adsz-e szállást éjszakára?
- Nem adhatok, jó katona:
Elhagyott a feleségem,
Síró gyermek tűzhelyemen.
- Attól ugyan adhatsz szállást,
Hallottam én gyermeksírást.
- No ha úgy van, jere bé hát,
Eltöltünk itt egy éjszakát.

- Hallod-e, te jámbor gazda!
Van-e jó bor a faluba?
Ha van jó bor a faluba,
Hozz egy kupát vacsorára.

- Aj, a jó bor messze vagyon,
S a gyermekem kire hagyom?
- Míg az apja odajárna,
Én viselek gondot rája. -
S hogy elmenjen, alig várja;
S míg a gazda borért jára,
Kigombolá a dolmányát
Megszoptatá síró fiát,
Megszoptatta, megcsókolta,
S a tűzhelyen elaltatta.

Hogy az apja megérkezik,
Sírást nem hall, csudálkozik,
A gyermek tán azér hallgat,
Hogy a háznál idegen van.
Leültek a vacsorához,
S szól a vendég a gazdához:
- Hallod-e, te jámbor gazda,
Egyet kérdek, felelj rea:
Feleséged ha még élne,
S élve hozzád hazajőne,
Megszídnád-e, megvernéd-e?
Még éltibe fölvetnéd-e?
- Meg se szídnám, meg se verném,
Még éltibe föl se vetném.
- Én vagyok a feleséged,
Kivel elmondtad a hitet. -

Ők egymásra ismerének,
Össze is ölelkezének,
Vígon is vacsorálának,
S holtig együtt maradának.