Fehér Mátyás Jenő

 

A „Waltharius manu fortis” hősköltemény avar vonatkozásai

 

1. rész

 

 

Az „eltűnt” avarok hősi eposzairól, csatadalairól, népi énekeiről a VII. század első felében élt Theophülaktosz görög „haditudósító” és történetíró emlékezik meg az avar történeti irodalom legjelentősebb forrásművének tekinthető Hisztoria Oikumeniké c. munkájában, az „avarok énekei”-ről szóló, sajnos mindössze háromsoros megemlékezésében.^[1]  Szerinte az avaroknak szép, hősi énekeik, csatadalaik, valamint népies nótáik is voltak.  Arról is tudósít, hogy ezeket az énekeket részint magános regösök, részint énekkarok dalolták tábortüzeknél, esti pihenő órák alatt a falvakban.  Éneküket húros hangszerekkel kísérték, mialatt a hallgatóság időnként tapssal kísérte az énekek ütemét.^[2]  Köztudomású a mélységes gyűlölet Theophülaktosz részéről az avarok irányában, és így kényszerű elismerése énekművészetükről hatványozott értékű.^[3] 

 

A tudósítást más helyütt Theophülaktosz kibővíti azzal, hogy az avarokat környező szláv népek ismerik ezeket az avar énekeket.  Ez a híradás nagy jelentőségű az avarok szellemi hatásának felmérésében Európa-szerte, és miután a kora középkori hősköltemények egész sora és szövevénye ilyen hatásokra vezethető vissza, a legújabban nagy lendülettel dolgozó avar-kutatás, amely főként régészeti anyaggal dolgozik, kiegészítendő a korábban ógermánnak ítélt hun-avar szellemtörténeti kutatással is.^[4]

 

Az avar-kutatás az európai történelemtudomány mostohagyermeke volt századokon át, és minden ilyen irányú törekvésre rányomta bélyegét az orosz őskrónika mindenütt idézett, de a mai eredmények alapján naivnak és korabeli szláv hatalmi törekvésnek, történelmet hamisító kísérletnek tekintett mondása:  „… És az Isten elveszíté őket, és elhaltak mind, és nem maradt egyetlen oborin sem, és máig él az oroszoknál a közmondás: elvesztek, mint az oborinok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincs.”  Ugyanilyen alapvető tévedésnek minősíti a mai tudomány Nagy Károly 796. évi, „avarokat megsemmisítő” hadjáratát.  Ez az új történelmi felfogás igyekszik igazságot szolgáltatni az Európa szívéig hatolt és közel 300 éven át kifejezett államformában nagyhatalomként szereplő Avar Birodalomnak.  Az átértékelés munkája azonban egészen új keletű, felette bonyolult, hiszen a valóban illetékesnek tekinthető magyarországi avar-kutatás a germanisztika és szlavisztika összes tévedéseit szolgai alázattal fogadta el.^[5]  Krónikáink hitelét magunk romboltuk le.  A hun–avar–magyar népi folytonosságot – bár tiszteletreméltó törekvések igyekeztek bizonyítani hivatalos részről – idegen befolyásokra^[6] tudománytalannak minősítették.  Bár a krónikák már 700 éve „második honfoglalás”-ként említik Árpád magyarjainak bejövetelét Pannóniába, régészeink még mai felfogásuk szerint is csak ilyen „lehetőség”-ről, vagy „feltételezés”-ről mernek nyilatkozni.^[7]

 

Bár az avar-kutatás az egyre-másra előbukkanó régészeti adatok nyomán mérföldes lépésekkel igyekszik a nagy késedelmet behozni, tévedéseit helyesbíteni, az avarok szellemi hagyatékának számontartása még mindig Bleyer Jakab „Nagy-Morávia”-örökségeként van elkönyvelve.  Az „elszlávosodott avarok” téves nézete még mindig hatékony e tekintetben.^[8]

 

Ezért kell visszamennünk az avar szellemtörténet legősibb forrásaihoz, hogy minden germanisztikai és szlavisztikai befolyást lehántva keressük ennek az „eltűnt” népnek az európai szellemi kincsekhez való hozzájárulását. 

 

Az alábbiakban a bonyodalmas kora középkori frank, germán, sőt északi hőskölteményekkel szorosan összefüggő és egymagában is sok rejtélyt hordozó eposzt, a több másolatban és latin nyelven fennmaradt Waldharius manu fortis minden vitán felülálló avar vonatkozásait vesszük vizsgálat alá.  A kérdést ugyan már eddig könyvtárnyi irodalom tárgyalta, de az „avarok eltűnése” miatt ezt a népet csak elutasítólag, mellesleg említik.  Az eposszal foglalkozó szakirodalom sokoldalú kutatásának sok-sok tanulmányát e helyütt csak vázlatosan érintjük a teljességre törekvés szándéka nélkül, s csak a legújabb összegezett eredményeket vesszük figyelembe.  A germanisztika keretében ilyennek tartjuk Von den Steinen szöveganalízisét, Der Waldharius und sein Dichter c. tanulmányát.^[9]  Bár nem kifejezetten veszi tárgyalás alá a Waldhariust Gutenbrunner Namen in der Nibelungendichtung c. tanulmánya, névanalízisei újak, kiérleltek, a hagyományos germanisztikus kutatásoktól függetlenek, és ezért feltevései, „engedményei” sokban hozzájárulnak a kérdés tisztázásához.^[10]

 

Nem ennyire újkeletű H. Gregoire vonatkozó tanulmánysorozatának két jelentős darabja, a La Patrie des Nibelungen^[11]  és az Où en est la question des Nibelungen?^[12] címmel.  Ezeknek a jelentőségét abban látjuk, hogy a germanisztika nem mindig tárgyilagos állásfoglalásait megdönthetetlen érvekkel és mindig újszerű adatokkal forgácsolja szét, miközben a tőle megszokott intuitív meglátásaival, a hagiografiában, a meroving és frank krónikairodalomban való jártasságával érdektelenül törekszik a problémák megoldására. 

 

Még régebbiek és ma már a régészeti és történelmi kutatások folytán elavultnak tekinthetők a régi szlavisztika eredményei, amelyeket főként a jelen század húszas évei során a bécsi „Akademia der Wissenschaften” eposzkutató sorozata közölt; bizonyos politikai, jellegzetesen torzító eszközökkel tévútra terelték egy időre magát a magyar kutatás menetét is.  Közülük csak Lunzer Steiermark in der deutschen Heldensage, A. Jaksch-Wartenhorst Die Edlinge in Karantanien^[13] és O. L. Hiriszek Die deutsche Heldensage^[14]  c. tanulmányait alkalmazzuk munkamenetünkben, annak ellenére, hogy szándékolt szövegátírásaik még a teljesen laikus olvasónak is szemet szúrnak, negatívumaikkal használható nyomokra vezetnek.^[15]

 

Magyar részről a Waltharius hősköltemény teljes szövegének fordítása során Antal Géza foglalkozott, Scheffel V. Ekkehard – Ein Klostergeschichte aus dem X. Jahrhundert c. munkája alapján.^[16]  A fordítás azonban épp a legjelentősebb részeknek elhagyásával történt, amelyek hiányára Sebestyén sem jött rá, bár saját szavai szerint a fordítás szövegét latin eredetivel „összevetette”.^[17]  Ezt a jelentős hibát igyekezett kijavítani, illetve a szakkörök figyelmét arra felhívni Solymossy Sándor Magyarok dicsérete 1000 év előtt c. kis cikkében, melyben a sok Waldharius-kézirat közül a würzburgi példányról eredeti facsimilét is közöl a mellőzött részt illetően.^[18]

 

Solymossy tanulmánya arra ösztökélt, hogy a sok kéziratos szövegből a legrégibbnek tekintett párizsi példányt eredeti szövegével behatóbban tanulmányozzam.  Attól eltekintve, hogy ennek a kéziratnak a szövege végző soraiban egy esetleges új szerzőt is sejtet a „senkiházi kövér Tifrid püspök” ma még ismeretlen tréfás hangulatú személyében.^[19]  Feltűnően sok az írásbeli eltérés ebben a legrégibb kéziratban^[20] a többiektől.  Az eltérések kihangsúlyozására azért kell különös gondot fordítanunk, mert a személynevek elírásainál bizonyos germanizáló törekvések egészen szembeötlőek.^[21]  Miután a párizsi irat szövegét illetően – hat különböző kézmásolat, a paleográfiai bizonyítékok mellett – az a vélemény formálódott ki bennem, hogy ez a szöveg áll legközelebb az epikus szöveget alakító igazi népköltészeti forráshoz, ez a kézirat az epikus tartalom, a benne szereplő személynevek formája szempontjából valóban elsőrangú forrásként kínálkozik.  O. Schumann szerint is ez a kézirat nyújt a maga sok javításával, „idegenszerű” névalkalmazásaival legtöbb tápot arra a feltevésre, hogy nyers formáját a „narrant” (= mesélik) és „referunt quidam” (= beszélik egyesek) beszúrások alapján a végső verses forma előtt népi hagyományok alapján fogalmazta meg a mű szerzője.^[22] 

 

A munkamenetünknél igénybe vett magyar művek sorozatát a közbevetett kéziratvizsgálat előlegezése után még folytatnunk kell pár jelentős kutatás felsorolásával. Ezek közt legjelentősebb Hóman Bálintnak a nem kimondottan a Walharius szövegével, hanem a Nibelung-énekekkel foglalkozó tanulmánya, amely azonban tárgyunkat is jelentősen érinti, bár eredményeit ma már a keletkezési időre való téves rögzítés miatt nem tekinthetjük elfogadhatónak.  Munkája címe: X. és XI. századi történeti elemek a Nibelungen-énekekben^[23] és német nyelvű változata: Geschichtliches im Nibelungenlied.^[24] Ugyancsak ide tartozik Bleyer Jakab A magyar hun monda germán elemei c. tanulmánya, amely a magyar történetkutatás téves eredményeinek a hű tükörképe, és a germanisztika összes eredetbűneit még a szlavisztika elfogultságaival is megtoldja.^[25]

 

 

^[1]  H. W. Haussig: Theophylacth’s Exkurs über die skythischen Völker, Byzantium 23 (1953)

^[2]  Theophylactos (ed. Ded Boor) p. 236, 6. 

^[3]  H. W. Haussig: Die Erwähnung der Kenntnis awarischer Lieder bei den Slavenen durch Theophylakt lässt auf das Bestehen alter Beziehungen zwischen Altaiern und Slawen schiessen die nicht erst durch die 558 in Europe eingewanderten Pseudoawaren hergestellt sein können. I. m. 434. old.

^[4]  Csallány D.:  Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa.  Budapest, 1956.  Ennek az alapvető munkának a jelentősége ma még kiszámíthatatlan az avarság továbbélésének kérdésénél. Ugyancsak jelentős az avar rovásírás adatainak a feltárása, amely a legnagyobb mai magyar avarszakértő évtizedes kutatásainak elvitathatatlan érdemeket biztosít. 

^[5]  Bleyer Jakab:  A hun monda germán elemei. Századok 7 (1905), 202 sk. folyt.

^[6]  Karácsonyi J.: A székelyek eredete és Erdélybe való betelepülése. Értekezések a Tört.tudomány Köréből 20 (1905)

^[7]  László Gyula: Kérdések és feltevések a „második” honfoglalásról. Valóság, 1970. 1 sz., 48–69; A kettős honfoglalásról.  Archaeologiai Értesítő 97 (1970) 2. sz., 161. 190. és Magánbeszéd a kettős honfoglalásról, Népszava. 1971. dec. 19. sz. Ebből a három tanulmány, illetve közleményből ma már a „vetélkedés” érződik afölött, hogy ki fedezte fel előbb a „kettős honfoglalás tényét”.

^[8]  László Gyula: „… Györffy tagadja – az általa elszlávosodottnak vélt – avarság tömeges fennmaradását…” I. m. (Archaeologiai Értesítő 187)

^[9]  ZFDA. 84 (1952), 1. sk.

^[10]  ZFDA 83 (1951)

^[11]  Byzantion 9 (1934), 1–39

^[12]  Uo. 10 (1935), 227 sk.

^[13]  Sitzungsberichte 205 (1927)

^[14]  Uo. 204 (1926)

^[15]  Ez egész különlegesen torzított módon jelenik meg A. Jaksch-Wartenhorst munkáiban, mint például Die Edlinge in Karantanien… Sitzungberichte 205 (1927)

^[16]   Idézi Solymossy Sándor: Magyarok dicsérete 1000 év előtt, 119 old.

^[17]   Philologiai Közlönyhöz sajnálatos módon csak Xerox-másolatban jutottam hozzá, amely közelebbi adatokat nem tartalmaz. 

^[18]   J. Grimm–A. Schmeler: Lateinische Gedichte des X. und XI. Jahrhunderts.  Göttingen, 1838, 1–53.

^[19]   O. Schumann: Über die Pariser Waldharius Handschrift. „Korona-quernea” – Festgabe Karl Strecker, Stuttgart, 1941

^[20]   Uo. 3. tábla.

^[21]   A párizsi kézirat száma: Bibliothèque Nationale MS. Lat. 8488 A.

^[22]   Vö. 19. sz. jegyzet

^[23]   Philologiai Közlöny 67 évf., 44–78. 

^[24]   Ungarische Bibliothek, Berlin, 9. szám.

^[25]   Vö. 5. sz. jegyzet