Úgy tűnik, hogy az érzelmek palástolása igenis férfias dolog. De vajon miért? Félnek a sérülésektől, netán az őszinteségtől? A nőkben ez nem lenne meg?
Fókával mélyen 1etértek, hogy így a bók súlyát, értékét pont az adja meg, hogy nem adja szíre-szóra.

A belvillongásokról: meséljetek erről bővebben, fiúk! Jó, jó tudom, hogy nem amolyan kard-ki-kard típusú csörtékről van szó.

A metakommunkáció ügyében: az - a talán téves - megfigyelésen alapuló feltevésem, hogy a nők általában fogékonyabbak a metakomm. jelzésekre. A férfiak is érzékelik ugyan a jeleket, de nehezen "hallgatnak" rá. De mint jeladók is nehézkesebben működnek. Ennek kézekfekvő oka lehet, hogy inkább az eszükre hallgatnak, fegyelmezettebbek, ezért kontrolláltabbak is. Lásd érzelmek leplezése.

Öki, kedves!
A nők - szerintem - alapvetően _állandóan_ számítanak mind a verbális, mind pedig a metakommunikációs jelzésekre is! :-)

Vikoca, kedves!
Kösz a jelzőidet, de sem bölcs és öreg főleg nem vagyok!!! :-) (Persze, lehet, hogy a 31 év már nagy kor... :-( )
Szerintem a nők könnyebben kimutatják a szeretetüket, ezért tűnhet úgy, hogy több is van... Előítélet pedig mindig is lesz IMHO. Amíg vannak, akik a sztereotípiákat tanítják a gyereküknek (a fiúk nem sírhatnak, viszont ők hódítanak, a lányok dolga a háztartás, ők "odaadják magukat" stb), addig - sajna - lesz. Hogy finoman fogalmazzak: Szűklátókörű emberek sajátja, s ez örök...