jó. engem ez a vita untat. tehát akkor foglaljuk össze.
- közvetlen fizikai kényszer nem volt román részről a szászok irányába. igaz? igaz.
továbbá (figyelem, egyoldalú felsorolás jön)
- a németek kiemelt kisebbség lettek romániában
- sok német futott be komoly karriert,
- a 2. bécsi döntésnél fel sem merült, hogy a szász/sváb területek visszakerüljenek.
vagyis később a szászok már nem akartak visszakerülni.
mindegy. mindkét vélemény mellett fel lehet sorakoztatni tényeket, én most belekényszerültem az ellenoldal szerepébe, amit nem szeretek amúgy, de így alakult. ha akarom, elég sok forrást is találhattam volna, ahol pont az ellenkezője szerepel annak ami a beidézett pár forrásban volt..
a helyzet az, és ezt viszont muszáj elfogadni, hogy a szászok magyarokhoz fűződő viszonya korántsem volt olyan egyértelműen pozitív, mint azt te és a többiek gondoljátok.
http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf1697.pdf.
Szász-román politikai kapcsolatokra nem gondol: mint a szász
értelmiség legnagyobb része, Schuller is többé-kevésbé önálló Erdély keretében
látta biztosíthatónak a szászság privilégiumait s ezzel zavartalan politikai meg szel-
lemi fejlődését.
1867. után megint ismételten került sor alkalmi politikai összefogásra a szász-
ság és a románság vezetői között az országgyűlésen és az országgyűlésen kívül.
Mint Teutsch művével kapcsolatban említettük, a szász és román képviselők a
nemzetiségi törvényjavaslatok tárgyalásánál gyakran harcoltak egymás mellett, ter-
mészetesen mindég elsősorban saját népük érdekeit tartva szemük előtt. De helyi
jellegű választásoknál is szívesen szövetkeztek, magától értetődően nem a magyar
törekvések támogatására. Szász és román politikusok együtt csatlakoztak ahhoz
a mozgalomhoz, melyet 1882-ben Steinacker Ödön, a magyarországi német népi
öntudatú polgárság politikai vezére indított abból a célból, hogy egységes arcvo-
nalban egyesítse a magyarországi nemzetiségeket, valamennyi sérelmük orvoslá-
sára. Steinacker mindenekelőtt hatalmas munka kiadását tervezte »Recht, Besch-
werden und Forderungen der nicht magyarischen Bewohner Ungarns« címen és
körlevélben anyaggyűjtésre szólította fel a magyarországi nemzetiségek vezető fér-
fiait; a körlevélhez kérdőívet is csatolt, mely rendkívül érdekes világot vet a hazai
kisebbségek fejlődésénél felmerülő szempontokra. A kezdeményezésnek országos
szempontból nem lett ugyan meg a kívánt eredménye, de tudjuk, hogy a szász
meg román politikusok egymással egyetértve, egységes elvek szerint válaszoltak
Steinacker kérdőíveire.
Mindezek a kapcsolatok és tapasztalatok kétségtelenül az 1919-ben Medgye-
sen kimondott csatlakozásnál is érvényesültek és Nagyrománia belső életének első
éveiben legalább átmenetileg eredményesnek látszó szász-román együttműködésre
vezettek. A szász-román kapcsolatoknak ezzel a legújabb szakaszával nem fog-
lalkozunk részletesebben.
vagy
A munka fő érdeklődési területei nem tették szükségessé a magyar-szász közjogi természetű ellentétek tárgyalását. Ismeretes, hogy ezek a fejedelmi Erdély történetére nyúlnak vissza, ám részben túlélték azt, és újabb ösztönzéseket kaptak a nacionalizmusok kialakulása idején. Néhány további kérdésben más a véleménye, minta magyar történészeknek; de összességében hangja nem emlékeztet a korábbi, a magyarokkal konfrontáló szász szakirodalomra. Például nem részletezi a kiegyezés utáni magyar nemzetiségi politika hibáit, nem merül el annak bírálatában. Akár gesztusként is fölfogható, hogy a jelentősebb magyarlakta helységeknek a magyar nevét is közli, vagy például megemlíti Kolozsvár 1941. évi népszámlálási adatait, melyek a magyarok 85%-os arányáról tanúskodnak. Annál többet értekezik a szászokat 1918 után hátrányosan érintő román politikáról. Azok a szász vezetők, akik az 1916. évi erdélyi román betöréskor Budapestig menekültek, és 1917-ben II. Vilmos német császárt ünnepélyesen fogadták Nagyszebenben, 1919 legelején, a meggyesi gyűlésen pragmatikusan kimondták a népcsoport Romániához csatlakozását. Azóta háromnegyed évszázad telt el, és ennyi idő elegendőnek bizonyult a szászok teljes gazdasági kifosztására, nyolcszáz éves intézményeik maradékainak felszámolására és etnikai integritásuk megtörésére, ami azután kivándorlásra kényszerítette őket.
http://www.regiofolyoirat.hu/newspaper/1994/4/13SZEMLEKOSA_LASZLO.DOC
A szász és a sváb polgárság képviselői, akik a monarchia összeomlásának napjaiban a hosszú történelmi sorsközösség alapján – minden korábbi feszültség ellenére – hangsúlyozottan a magyar állam keretében keresték jövendőjüket, autonómiájuk biztosítékait, november közepén még a Károlyi-kormánnyal folytattak tárgyalásokat az új berendezkedésről. A Szász Nemzeti Tanács (Sächsischer Nationalrat) és az összes németeket átfogó Német Nemzeti Tanács határozott integritáspárti állásfoglalása nem fejezte ki az erdélyi szászok és a bánsági svábok összességének álláspontját. Az új történelmi realitások – a nagy román állam körvonalainak bontakozása – nyomán felerősödtek az átorientálódás, az új útkeresés hangjai is, egyelőre nem menvén persze tovább a románság demokratikus jogai iránti szimpátia megnyilvánulásokon. A gyulafehérvári román gyűlés után a saját önrendelkezési jog biztosítását, a szász területek (212 község) autonómiáját (Munizipium Sachsenland) követelték, Erdélyt nemzeti autonómiákból kívánták felépíteni, hasonlóan Jászi elképzeléseihez.
A bukaresti, sőt egyes francia körök kívánságára is, a nagyszebeni román Kormányzótanács kereste a megegyezést a szász értelmiséggel. 1919 újévjén Rudolf Brandsch tárgyalásokat folytatott Maniuval, ennek eredményeként január 8-án a Szász Nemzeti Tanács és a központi választmány medgyesi gyűlésén az új hatalmi viszonyba beletörődve kijelentette, hogy Erdély szász népe is, nemzeti jövője garantálását remélve, állást foglal Erdély és Románia egyesülése mellett, sőt üdvözli az egyesítést. Másodnap ünnepélyesen átnyújtották határozatukat a Kormányzótanácsnak, Maniu pedig nem kevésbé ünnepélyesen biztosította őket „a szorgalmas szász nép nemzeti jogainak védelméről és tiszteletben tartásáról”.*Desăvîşirea unificării. 446–447. Ugyancsak szász küldöttség tájékoztatta új állásfoglalásukról Berthelot tábornokot, s a határozat eljutott Párizsba is. Az elkövetkező hónapokban mindenesetre nemegyszer kellett bizonygatni, hogy a szászok önkéntesen és többségükben elfogadják az egyesítést Romániával.
Erdély története: http://mek.oszk.hu/02100/02109/html/580.html
