Sziasztok!

Most bukkantam rá erre a topikra, sajnos nem véletlenül.

A válás lehetőségét latolgatom.

Nem tudom, tudtok-e segíteni. Lehet, hogy az is elég, ha csak kiöntöm a lelkem nektek. Ha nagyon offtopic vagyok, akkor bocs.

Szóval, két dolog miatt gondolkozom a váláson:

1. Úgy érzem, rossz döntést hoztam, amikor a férjem mellett lehorgonyoztam. 21 éves voltam, ő 30 és ő volt az első férfi az életemben. Nagyon fiatal voltam, még magam sem tudtam, mit akarok. Volt ugyan egy-két dolog a viselkedésében, amit már akkor is furcsállottam, de valahogy elnyomtam ezeket magamban. És volt bennem egyfajta megfelelési kényszer, úgyhogy több téren elnyomtam az aggályaimat, akartam, hogy elfogadjon, hogy megfeleljek neki, aztán évekkel (és sajnos két gyerekkel) később derült ki, hogy én valójában nem is olyan vagyok, hanem teljesen más. Most már tudom, mit akarok és nem azt, ahogy elkezdtük felépíteni az életünket.

2. A szexuális életünk sem működik.

 

De a válás nagyon nagy felelősség. Ezt a döntést nem lehet csak úgy hipp-hopp meghozni. Hiszen itt van a két gyerek, őket nyilván nagyon meg fogja viselni a dolog. De ugyanakkor azt gondolom, 30 évesen az ember nem temetheti el magát, még lehet esélye egy jobb életre, arra, hogy találkozik egy olyan emberrel, aki aztán inkább illik hozzá, akivel tud együtt élni, aki valóban a "másik fele".

 

Aztán a férjem nem egy könnyű eset, szinte kizártnak tartom, hogy meg tudjunk egyezni és közös megegyezéssel váljunk el. Biztos vagyok abban, hogy harcolni fog a gyerekekért. Mindent meg fog tenni azért, hogy megkeserítse az életemet, hogy bosszút álljon, hiszen ő lenne az elhagyott fél. És ő nem egy nagyvonalú ember.

 

Tudnotok kell, hogy közben megjelent egy harmadik is az életünkben. Találkoztam valakivel, akivel inkább el tudnám képzelni az életemet. Nem ő indította el a lavinát. A válás gondolatát érleltem már akkor, amikor találkoztunk.

 

De mégis félek ezt a döntést meghozni.

 

Mi van, ha megbánom? Mi van akkor, ha nincs "új élet" a válás után?

Mi van, ha elveszítem a gyerekeimet, mert a bíróság a férjemnek ítéli őket? Esetleg éppen azért, mert kiderül ennek a bizonyos "harmadiknak" a létezése.

Ha ez megtörténik, akkor nekem annyi. Én a gyerekeim nélkül nem tudom élni az életemet, akkor nekem semmit sem fog már érni a nehezen megszerzett szabadság.

Tudom, hogy a családjogi törvény szerint a házastársak kötelesek hűséggel viseltetni a másik iránt és támogatni a házastársukat. Ha nincs közös megegyezés a gyerekelhelyezés ügyében, akkor a bíróság mérlegel minden szempontot, ami befolyással lehet a gyerekek testi, szellemi, erkölcsi, stb. fejlődésére nézve. Tehát ha az egyik fél elhagyta a másikat gyerekestül, akkor ezzel a gyerekek nevelésére való alkalmatlanságát bizonyította. Mert szétrobbantotta a családot felelőtlenül, merő önzésből. De arról nem szól a fáma, hogy mi van akkor, ha az ember nem hagyja el a családját, gondoskodik a férjéről és a gyerekeiről, csak éppen másban kezdi látni az élete értelmét.

 

Sajnos nem volt még időm végigolvasni ezt a topicot.

Segítsen nekem valaki, szerintetek mikor van létjogosultsága egy válásnak? Hülye a kérdés? Lehet, de azért merült fel bennem, mert a szüleimmel is beszéltem már erről és ők úgy viszonyultak hozzá, hogy "helyre kell hozni" (de hogyan?), próbáljunk meg megint együtt élni - csak arra nem ad senki receptet, hogy mégis hogyan? Az elfogadható, hogy csak élünk egymás mellett, hogy ne váljunk el, de minden érzelem nélkül, illetve ez nem teljesen igaz: egyre több feszültséggel terhesen és egyre bosszúsabban, mert el kell viselni egy olyan ember rigolyáit, akit már nem szeretünk? Szerintem nem. Kell, hogy legyen még egy esélye az embernek.

Ja, és a másik alapvetésük az volt, hogy a szex pedig nem minden, mert hát mi lesz a gyerekekkel...

Valós probléma, hogy "mi lesz a gyerekekkel", de szerintem a szex 50% egy kapcsolatban és ha az egyéb tekintetben is megromlott, akkor nem biztos, hogy van még miről beszélni.

 

Még egy dolog:

Én nem akarom a férjemet tönkretenni. Nem akarom anyagilag kisemmizni, úgy érzem, nem is lenne jogom hozzá, hiszen az én fizetésem mindig lényegesen kevesebb volt mint az övé, és különben is már 5 éves gyesen vagyok a gyerekekkel. Amink van, azt jórészt neki köszönhetjük. Bár hozzáteszem, hogy a gyerekek nevelése és a háztartás vezetése sem elhanyagolható. Végülis azért vagyok itthon, hogy a közös gyerekeinkből neveljek embert.

De nem akarok én magamnak előnyt kovácsolni a nyomorúságból, én csak szabadulni szeretnék.

Nem akarom a gyerekeinktől megfosztani, mert nagyon jó apának tartom. A gyerekeknek is szükségük van rá. Tőlem vihetné őket, amikor akarja, jöhetne, amikor kedve tartja.

Csak engedjen elmenni.

 

Ti mit gondoltok minderről?

1. Mikor merül fel joggal a válás gondolata? Hol van az a pont, amikor azt mondod, váljunk el?

2. Mi az esélye annak, hogy elveszítem a gyerekeimet?

3. Hogy lehet kultúráltan meggyőzni a másik felet, hogy egyezzen bele a válásba?

4. Szerintetek lehet újra kezdeni egy válás után? Vagy egy megkeseredett, anyagi gondokkal küzdő egyedülálló anya leszek, aki nem kell már senkinek?

 

Nagyon örülnék az építő hozzászólásoknak.

És bocs, hogy ilyen hosszúra sikerült, csak megpróbáltam összeszedni az engem aggasztó gondolataimat.

 

Előre is köszönöm.

 

Catu