Bóna István:

 

„Az avar hadsereg magját Európában a rómaiak [római kori szarmaták – Kara-Indas] óta nem látott fegyvernem: a nehézpáncélos lovasság alkotta. Védőfegyvereik: a sisak, főleg bőrből, de előfordulhat fémborítással is, és vasle­mezekből összefűzött, az egész törzset beborító perzsa típusú páncél. Támadófegyvereik: acélossá edzett, roppant erős pen­géjű páncéltörő lándzsa, az európai kardnál hosszabb pengéjű, egyélű, egyenes ťkelet-ázsiaiŤ típusú lovassági kard és csont­merevítős reflexíj. Mindehhez két félelmetes újítás járult: elöl-­hátul magas kápájú nyereg és – Európa földjén első ízben! – a vaskengyel. Az avar lovas vitéz tehát valamennyi ellenfelével szem­ben – beleszámítva a bizánci íjász lovasságot is – biztosan ült, de ha kellett, fel is állhatott, és foroghatott a nyeregben. Lova, nél­külözéshez szokott steppei fajta, a hó alatt is talált élelmet, az istállózott európai (pl. langobard) lovakkal szemben elképesz­tően kitartó volt, egész napi ügetés után képes volt átúszni olyan folyókon, amelyeken az európai lovasság nem tudott átkelni. Nincsenek még hozzávetőleges adataink sem arra nézve, milyen létszámú volt a páncélos avar ťlovagiŤ mag. Teljes páncélt ed­dig kevés sírból ismerünk – igaz, páncéltöredéket sokból –, a páncéltörő kopja és a vaskengyel azonban mindennapos mellék­let a legkorábbi (VI. századi) avar sírok közelében megásott ťmáglyagödrökŤ-ben. Mivel e legkorábbi réteg a VI. században nem telepedett meg állandóan, hanem ťaulŤ-okban élt, e pusztai nemesi réteg nagyon nehezen fogható meg, pár síros kis te­metők árulkodnak csak róla. A régészeti leletek alapján egyéb­ként sem tudunk egyetlen népvándorlás kori nép létszámára sem következtetni. Mégis úgy tűnik, több ezer főre becsülhető a korai avar nemesi-katonai réteg, amely később részben elvér­zett a 626-ig tartó bizánci háborúkban.

Az avar páncélos-páncéltörő lovasságnak nyílt vagy enyhén dombos terepen a korabeli Európában egyetlen ellenfél sem tu­dott sikeresen ellenállni – beleértve a bizánci hadsereget is. A Dunántúlon tehát a langobard sereg eleve vereségre volt ítélve. Szűk völgyekben, hegyes vidéken viszont, például az Al­pokban, ahol nehéz védőfegyvereit, gyalogságát közelharcban vethette be, sikeresen ellenállhatott.

Az avar pásztorok könnyűlovas alakulatokba voltak szervezve, ide tartoztak a segédnépek, például a kutrigurok is. Legfeljebb bőrvértet viseltek, fegyverük az íj és a nyíl volt. A ránk maradt bőséges régészeti leletekből tudjuk, hogy hárométű vas nyílhe­gyeik közel kétszer olyan súlyosak voltak, mint a korabeli euró­pai nyílhegyek. E nehéz nyilakat csontmerevítős visszacsapó íjaikból tökéletes biztonsággal lőtték ki, majd’ kétszer olyan tá­volságra (mintegy 5–800 m-re), mint ellenfeleik. Kisgyermekko­ruk óta tanulták, férfikorukban nagy vadászatokon évente gya­korolták a nyilazás tudományát; fürge lovaik nyergében ülve vagy állva, előre-, oldalt- vagy hátrafordulva egyaránt félelme­tes biztonsággal kezelték íjukat. Íjászaik – s ugyanezekkel a íjakkal voltak felszerelve páncélos vitézeik is – ellenfeleiket már akkor szét tudták szórni, megfélemlíteni, üldözni vagy menekülést színlelve szétzilálni, amikor azok még nem is árthattak nekik. A bizánci hadsereg ugyan hasonló lovas íjászokat vetett velük szembe, de kezdetben kengyel nélkül, ami lovasságuk mozgását és íjászaik teljesítményét erősen korlátozta. A langobar­dok azonban nyílt terepen tehetetlenek lettek volna ezzel a min­den irányból süvöltő nyílzáporral szemben.

A két tümennyire (20 000!) becsült avar lovassereget szláv gya­logharcosok tömege kísérte, később a bizánci háborúk során a gepidák is a gyalogságot erősítették. A szlávok lándzsával, egy­szerű íjjal, ritkábban karddal és pajzzsal voltak felfegyverkezve, s ha harci értékben el is maradtak a langobardok mögött, vak­merőségük és létszámuk felülmúlta ellenfeleikét.

E három fegyvernem együtt, jó vezetés mellett – márpedig Ba­ján kivételes szervező és katonai képességeit csak Attiláéhoz ha­sonlíthatjuk – sík területen ellenállhatatlan volt. Az egyetlen hat­hatós ellenfél, az egykori római nehézgyalogság nem létezett többé. Védelmet csak a hegyvidék nyújtott ellenük, ahol az avar­ok és szlávok nem tudták taktikai fölényüket érvényesíteni, vagy az erődök és várak, amelyek módszeres ostromához nem értettek, és soha nem is tanulták meg.”

 

Forrás: A középkor hajnala – A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében; Corvina, Bp., 1974, 86–89. o.