Jordanes (XLVIII, 130 és 247–249):

 

Quam adversam ejus valitudinem captans Balamber rex Hunnorum in Ostrogothorum partem movit procinctum, a quorum societate jam Wisigothae quadam inter se contentione sejuncti habebantur. Inter haec Ermanaricus, tam vulneris dolorem quam etiam Hunnorum incursus non ferens, grandaevus et plenus dierum centesimo decimo anno vitae suae defunctus est. Cujus mors occasionem dedit Hunnis praevalere Gothis illis, quos dixeramus in orientali plaga sedere et Ostrogothas nuncupari … Qui, avi Wultwulfi virtutem imitatus, quamvis Ermanarico felicitate inferior, tamen aegre ferens Hunnorum imperio subjacere, paululum se subtrahens ab illis suamque dum nititur ostendere virtutem, in Antorum fines movit procinctum, eosque dum aggreditur prima congressione superatus … Sed dum tali libertate vix anni spatio imperasset, non est passus Balamber, rex Hunnorum, sed ascito ad se Gaisamundo, Hunimundi Magni filio, qui juramenti sui et fidei memor cum ampla parte Gothorum Hunnorum imperio subjacebat, renovatoque cum eo foedere, super Winithaharium duxit exercitum; diuque certati, primo et secundo certamine Winithaharius vincit.  Nec valet aliquis commemorare, quantam stragem de Hunnorum Winithaharius fecit exercitu. Tertio vero proelio surreptionis auxilio ad fluvium nomine Erac, dum utrique ad se venissent, Balamber, sagitta missa caput Winithaharii saucians, eum interemit neptemque ejus Waldamarcam sibi in conjugio copulans jam omnem in pace Gothorum populum subactum possedit, ita tamen, ut genti Gothorum semper proprius regulus, quamvis Hunnorum consilio, imperaret.

 

„Amint Balamber, a hunok királya értesült Hermanaricus állapotáról, harci készültséggel indult az osztrogótok területére, akiknek a szövetségéből a vizigótok közös megegyezéssel ekkorra már kiváltak. Közben Hermanaricus, nem viselve tovább a seb okozta fájdalmat, sem a hunok támadásait, igen idősen,száztíz éves korában megszabadult életétől. Halála alkalmat adott a hunoknak, hogy fölébe kerekedjenek ezeknek a gótoknak, akik, mint említettük, a keleti területen élnek, és akiket osztrogótoknak neveznek … Ez a [Vinitharius] nagyapját, Vultulfust utánozta bátorságban. Ámbár Herman­aricusnál kevesebb szerencséje volt, mégis nehezen viselte a hunok uralmá­nak való alávetést. Lassanként kivonta magát a hatalmuk alól. Miközben arra törekedett, hogy bátorságát fitogtassa, az antusok területére indított táma­dást. Amikor megrohanta őket, az első összecsapásban legyőzték, később azonban szerencsével járt … Alig egy éve uralkodott azonban ilyen szabadságban, amikor Balamber, a hunok királya, nem tűrte ezt tovább. Magához hívatta Gesimundust, nagy Hunnimundus fiát, aki emlékezve esküjére és hűségére, a hunok uralma alatt állt a gótok jelentős részével. Miután megújították a szerződést, Vinitharius ellen hadat vezetett. Hosszas harc után az első és a második csatában is Vini­tharius győzött. Senki sem képes visszaidézni, mekkora pusztítást végzett Venetharius a hunok serege között. A harmadik ütközetben, az Erac nevű folyóhoz észrevétlenül lopakodó Balamber – mialatt mindketten ehhez vonultak – nyilát kilőve Venethariust a fején találta, és megölte őt. Unokáját, Vadamercat pedig házassági kötelékkel magához láncolta, ezzel a gótok egész alávetett nemzete felett békében ural­kodott, de úgy, hogy a gótok népének, ámbár a hunok tanácsát követve, mégis mindig saját király parancsolt.”