A remény küszöbén

 

Csak ruhát vált időm, menni kész,

Csillogtatja esőit a Hold,

Árkot ás ármány és szenvedély,

A sors, ma minden kötést felold.

 

Körül, apró jelek, dobajok -

Tudom, aki voltam, elveszett,

Időm fáj, mit meg nem gyónhatok,

Könnyezem és sírva nevetek.

 

Ásító sírok földjén járok,

Már int az örök visszatérés,

Cuppog a sár, ragad a vályog,

Távol nyikorg egy kocsikerék.

 

Az időcseppek egyre hullnak,

Csírázik az édes képzelet,

A párkák csendben összesúgnak,

Kerékbe törik az életet.

 

Szívem, míg ver ütegeivel,

Várok rád, de tudom, hasztalan,

Bolond szív, becsapják szüntelen,

Mégis, újabb csatákat akar.

 

Lankad már a nyári lángolás,

Az idősíkok összecsúsznak,

Szél tépi a hölgyek fátyolát, -

Az ünnepnapok elbúcsúznak.

 

Sír magányosan, ki menni kész,

Asszony nélkül, nehéz egyedül,

A férfisors? Vágy, harc, cselvetés –

S gyengéd nők karjába menekül.

 

Vajúdik a táj, roppan az éj,

Érzem, most megérint sóhajod,

Elnyűtt felhőkbe rejti arcát,

A csalódott, csábos telihold –

 

Lassan nyílnak a titkos tárnák,

Ébred a hajnali televény,

Szelek szárnyán, szenvedés földjén,

Új nap kél a remény küszöbén.