„Szintén igen nagy fokban alátámasztják az etruszkok keleti származását azok az egyiptomi feliratok is, amelyek a kb. 1230–1170 között ismételten Egyiptomra támadó ún. tengeri népek között egy
twrws.w népnevet (olvasata
turusu vagy
teres) is emlegetnek, melyet a kutatók túlnyomó többsége az etruszkok
tyrrhen vagy
tyrsen nevével azonosít. Pallottino ugyan azt írja erről az egybevetésről, hogy »teljesen bizonytalan«, de azt neki is el kell ismernie, hogy a »tengeri népek«-ként említett egyéb nevek közül soknak történelmi népnevekkel való azonosításához ma már nem fér kétség (l. Pallottino 1980, 56. old.). Ilyen körülmények között viszont nyilvánvaló, hogy ezeket a népneveket nem külön-külön, hanem csak együttesen szabad szemlélnünk, elsősorban arra ügyelve, hogyan illeszthetők bele az akkori etnikai viszonyokba.
Az egyiptomiak a következő, »az északi vidékek mindenféle országaiból származó« népeket sorolják fel: lk.w (lukku = lykiai), jqjws.h (jakjusa → accháj?), drdnj.w (dardanu = dardan), dnn.w (dannu = dannum; – akkoriban adatolhatóan Kilikia környékén élő nép), plst.w (peleset = filiszteus), sqq.r (siqqar; – a filiszteusokkal együtt 1200 táján Palesztinában megtelepedett nép), twrws.w (turusu = tyrsen), srdn.w (serdanu, sardanu vagy sirdanu = szardíniai) és sqls.w (sekeles, siculus = szicíliai). Láthatjuk, hogy összességükben tekintve e népneveket csupán az egyetlen jakjusa → accháj azonosítás tűnik bizonytalannak, míg mindezen népek részben már a kérdéses korszakban, részben alig valamivel későbbi időkben a Földközi-tenger északi partjain és szigetein történelmileg is adatolhatók. Ahhoz sem fér kétség, hogy 1200 táján és után a Földközi-tenger térségében és Kis-Ázsiában óriási méretű migrációk zajlottak le, amelyek többek között a nagy kiterjedésű mykénei kultúrkör és a nem kevésbé hatalmas Hettita Birodalom teljes pusztulásához vezetettek, s alapjaiban felforgatták a kérdéses területek korábbi etnikai viszonyait. Ekkor jelentek meg pl. a frígek és a muski nép Anatóliában, a filiszteusok Palesztinában. Ugyanakkor az is bizonyítható, hogy ez a nyugtalan időszak kb. két évszázadig tartott, s csak 1000 táján, a dórok görögországi bevándorlásával fejeződött be. A dórok viszont végleges megtelepedésüket megelőzően az aiol és ión törzseket tolták maguk előtt délre és keletre, s ezek kb. 1100 és 1000 között fokozatosan birtokukba vették Attikát, az égéi szigeteket és Kis-Ázsia nyugati partjait. Ezek a régészetileg is nyomon követhető, hullámszerűen lezajlott népmozgalmak tehát kézenfekvő módon megmagyarázzák az etruszkok keleti eredetéről szóló antik hagyományt is, azt, hogy kb. 1200 és 900 között az újonnan érkezett tömegek demográfiai nyomása következtében kétségkívül többszörösen is történtek elvándorlások Kis-Ázsiából és a keleti Mediterráneum egyéb területeiről az akkor még ritkábban lakott nyugati vidékekre. Igen nagy súllyal esik latba ebben az összefüggésben a már említett amarnai ékírásos táblák (l. e könyv 752. old.) egyik közlése, amely szerint a Kr. e. 14. század első felében Byblosban az egyiptomi helyőrségben srdn.w (sardanu) zsoldosok szolgáltak. Ez az adat ugyanis azt bizonyítja, hogy a későbbi szardíniaiak a nagy vándorlások előtt még keleten laktak, s nyilván csak 1230–1170 közötti sikertelen egyiptomi betöréseik után fordultak nyugatnak, új hazát keresve. Nagyon valószínű hát, hogy az etruszkok (twrws.w), de éppúgy a szicíliaiak (sqls.w) szintén ezen kudarc következtében kényszerültek nyugatra. Annál inkább, mert II. Ramses (kb. 1304–1238) korabeli források is több nevet említenek a későbbi »tengeri népek« közül mint az egyiptomiak és a hetiták segédnépeit. Ezek szerint aligha férhet kétség ahhoz, hogy a népcsoportok eredetileg valamennyien a Földközi-tenger keleti vidékén, nagyjából a mykénei kultúrkör területein laktak (vö. pl. Helck, 1979, 138. old. is), s e műveltség bukása után részben elvándoroltak, elsősorban nyilvánvalóan a korábbi kapcsolatok révén már ismert ritkábban lakott vidékekre, Szicíliába, Szardíniába és Közép-Itáliába (vö. a San Giovenale mellett talált mykénei kerámiával; l. fentebb, 866. old.).”
(Götz i. m. 866–868. o.)
