Zelk Zoltán
A bánat jogáért
Variációk két sorra
1
Ha fölkél egyszer szívemben a hold,
nem lesz más csillagom . . .
Féléve már, hogy szüntelen
e két sort mormolom.
Ez tölti színig álmaim,
csordultig tudatom,
ez lett imám, lélegzetem,
ételem, italom.
Lehet, hogy betelt volna már?
hogy máglyámat rakom?
hogy eztán holdam parazsán
ég el minden dalom ?
s állok nagy szelek útjain,
elkárhozott malom,
mely egyre zúgja, őröli
hangja-se hallhatón:
Ha fölkél egyszer szívemben a hold,
nem lesz más csillagom . . .
2
Élt köztetek egy ember,
virrasztva éjt-napot,
sorsának ablakából
a fölkelő napot,
mindig a hajnalt leste -
így múlt - öregedett,
mignem az ő szivében
végképpen este lett.
Azóta úgy bolyong már,
hol ő jár, éj van, éj,
feje fölött a hold száll,
ha hajnal van, ha dél,
úgy járja nappaloknak
zsivajgó piacát,
amerre ő megy, hordja,
feje fölött nagy holddal
viszi az éjszakát.
3
Megszokja már a sötétet,
megszokja a szem
s látható lesz, ami nemrég
még csak sejtelem.
Itt a példa: illat volt, most
kilenc szikra száll:
ez a kilenc tegnap gyúlladt
piros rózsaszál.
Más példának vedd az úton
úszó árnyakat:
volt esztendeid vizén ring
egy-egy lányalak . . .
De ez játék. Ha már fölkelt
holdad, éjszakád,
földig rontva nappalaid
rossz vályogfalát,
udvarán a pusztaságnak
bűneidre vesd a bánat
röntgensugarát.
4
Dehát mi volt az én vétkem,
én igen nagy vétkem?
Felnőtt voltam, s felnőttek közt
gyermekszívvel éltem.
Dehát mi volt az én vétkem,
én igen nagy vétkem?
Szakadékok fölött jártam
cérnaszál reményen.
S aki vétkeimért vétkes,
az hirdeti vétkem?
Lelke rajta! Ki bocsájt meg
magamnak, ha én nem.
Megbocsájtok. Földig húzza
ágam az alázat.
Szivemből száll égre, s vissza-
süt rám a bocsánat -
Árad a zöld, koranyár van
s vagyok, aki holdsugárban
térdig avarban jár őszi tájat.
5
Kiket új harcra ingerelnek
a még be sem hegedt sebek:
kivánok győzelmes csatákat -
de én már nem megyek.
Halálaimból újrakelni
ha még tudok, csak úgy tudok,
ha soha többé . . . romjaimból
új várat nem rakok.
Megállok én már egy fűszálon,
elhálok egy falevelen,
rigók álmába takaródzom -
Verem, verem, farkasverem,
az volt amennyi napom, évem:
hát értsd meg, ha már nem adom,
ha foggal és körömmel védem
utolsó jogom: bánatom!
Mert fölkelt immár szívemben a hold,
én végső csillagom.
|
