Kordé Zoltán

 

A székelykérdés Hunfalvy Páltól Hasan Erenig

 

1. rész

 

1. A székelykérdésnek több évszázadra visszatekintő története van, amely a magyar historiográfia önálló fejezetét képezi. E fejezet legfontosabb és legizgalmasabb része az utóbbi évszázad, amely a problémakör modern korszakának tekinthető. A perióduson belül természetesen további szakaszok is megállapíthatók, ezek azonban oly szervesen illeszkednek egymáshoz, hogy merev szétválasztásuk szinte lehetetlen. Ahhoz tehát, hogy megrajzolhassuk az 1920-as, 30-as évek főbb áramlatait, és rávilágíthassunk a fordulópontokra, szükséges, hogy röviden áttekintsük az előzményeket, és utaljunk a székelykérdés jelenére is.

2. 1876-ban látott napvilágot Hunfalvy Pál Magyarország ethnographiája c. könyve, melyben azt a célt tűzte ki maga elé, hogy „a nyelv és a társadalmi lét” oldaláról, vagyis történetiségében mutassa be Magyarország különböző etnikumait. Az alapvetően nyelvész beállítottságú szerző megállapításai közül a székelyek eredetére és régi történetére vonatkozóak váltották ki a legtöbb vitát, Hunfalvy ugyanis úgy vélekedett, hogy „mesénél nem egyéb a székelyek hun eredete” (Hunfalvy 1876, 299). Megállapítása szerint a krónikákban található hun történet és az annak részét képező Csaba-história nem eredeti hagyományra megy vissza, hanem a Nibelung-énekekre, melyeket Piligrim passaui püspök gyűjtetett össze a 10. században. Azért sem lehetnek hunok a székelyek, mert nyelvük teljesen azonos a magyarral, mindkettő egyformán magán viseli „a származási, török hatási és szláv hatási” időszakok nyomait (Hunfalvy 1876, 300). Mint nyelvész, Hunfalvy természetesen megpróbálkozott a népnév etimológiájával is, s azt - az Erdély-Erdőelv analógiájára - szék-elv tagokra osztotta fel, és ’széken túli, mark, bánság’ jelentéssel ruházta fel. Vagyis a „székely nem jelent ... külön nép-fajt, hanem határ-őrzőt, ki bármillyen eredetű lehetett is” (Hunfalvy 1876, 302). A későbbiekben némileg módosította névmagyarázatát, s úgy vélekedett, hogy a szék eredeti jelentése ’belső, bél, valaminek a szíve’ volt. „A sokféle valaminek belsejéhez képest az el viszonyító külsőt, túlsót jelent; tehát szék-el a belsőnek a külseje” (Hunfalvy 1881, 105). A „belsőnek a külsejét” Szent László idejében telepítették Erdélybe a határok őrzésére, míg egyes csoportok nyugaton maradva látták el ezt a feladatot.

 

Hunfalvy Pál nézetei élénk visszhangot keltettek a közvéleményben és a történettudomány művelői körében is. Ő volt ugyanis az első, aki a kor színvonalán álló forráskritika segítségével próbálta megoldani a problémát. Bár megállapításai (főleg etimológiái) ma már helyenként megmosolyogtatóak, számos helytálló elemet is tartalmaztak, s abban az időben, amikor a laikusok és a tudósok nagyobbik része Kézai hun-történetében komoly forrást látott, a székelyeket pedig Attila népének tartotta, a szenzáció erejével hatottak. Természetes tehát, hogy az újdonságnak számító megközelítési módnak és a teóriának hamar támadtak ellenfelei és követői is. A legjelentősebb vitapartner Szabó Károly volt, aki támadta Hunfalvy névmagyarázatait, valamint a Magyarországról való kitelepítés tanát, változatos eszközökkel igyekezvén bizonyítani a krónikák szavahihetőségét (Szabó 1880, 1884, 1890). Nagy jelentőséget tulajdonított a jogtörténet vizsgálatának is, amely véleménye szerint azt bizonyította, hogy a székelység társadalmi státusa azonos volt a nemességével, valamint hogy „a székelyek királyaink által is elismert birtokjoga régibb eredetű, mint a magyar királyi trón” (Szabó 1890, 183).

A két tudós polémiájának egymást követő haláluk (1890-ben, illetve 1891-ben) véget vetett ugyan, de nem fejeződött be a székelyek eredetével és korai történetével kapcsolatos vita, amelybe időközben egyre többen kapcsolódtak be. Nagy János már 1879-ben a székelyek „scytha-hún” eredetéről értekezett (Nagy 1879), míg Orbán Balázs, a Székelyföld méltán nagynevű monográfusa 1888-ban ragadott tollat, hogy a számára oly kedves tételt - a székelyek hun származását - védelmébe vegye. Érvei azonban meglehetősen gyenge lábakon álltak, mert hibás módszertani eljárásokon alapultak. Így például megfellebbezhetetlen érvényt tulajdonított a negatív bizonyítékoknak, s azért nem fogadta el az Erdélybe való telepítés feltételezését, mert egy ekkora népmozgás „ama korban is oly esemény volt, amiről kellene okmányi adatokkal bírnunk” (Orbán 1888, 5). Meglehetősen szabadon bánt a helynevekből levonható tanulságokkal is, ezért bizonyítottnak látta, hogy Székelyudvarhely Attila udvarhelyéről, Budvára a hun király testvéréről, a Rika-erdő pedig nejéről kapta nevét, stb. További probléma, hogy a szerző bizonyító anyagának nagy részét a 16-17. századból vette, s ezt minden megszorítás nélkül érvényesnek tartotta a korai középkor viszonyaira nézve is. Ráadásul a munkából egy idealizált, szinte utópisztikus társadalom képe bontakozott ki: „a székely alkotmány a tiszta democratiára és a népfönség elméletére volt fektetve, mely minden hűbéri és egyeduralmi fogalmakat kizárt” (Orbán 1888, 28). E hibák és tévedések nem érintik természetesen Orbán Balázsnak a Székelyföldről készített munkájával szerzett múlhatatlan érdemeit (melyek révén egyébként a „legnagyobb székely” elnevezést is kivívta magának), de híven tükrözik azokat a problémákat, amelyeket a hun teória hívei nem tudtak megoldani.

 

Ehhez az irányzathoz tartozott még Nagy Géza is, aki a székelyeket Kuvrat 677 körül a Kárpát-medencébe költözött hun-bolgár alattvalóinak tartotta (Nagy 1914 - mint látható, e ponton lényegében a „kettős honfoglalás” elméletének előfutára a szerző). Korábbi munkájában viszont úgy vélekedett, hogy „egy ó-kori néptörzsnek, az Aral táján nomadizáló irán nyelvű zikartu, szagarti vagy acagarta néptörzsnek részint eltörökösödött, részint elmagyarosodott ivadékai a dszekilek vagy székelyek” (Nagy 1910, 27).

 

Szabó Károly és követői Hunfalvy Pállal és a hun rokonságot tagadókkal folytatott vitájukban nem lépték át a tudományos polémia megszabta kereteket, s mindvégig kulturált hangnemben folytatták az ellenfelek állításainak a vitatását. Nem említhetők viszont egy lapon e kutatókkal azok az epigonok, illetve önjelölt „őstörténészek”, akiknek szemében Hunfalvy nemcsak a székelykérdésben elfoglalt álláspontja miatt volt szálka, hanem a nyelvészek között dúló és a laikus közönséget is megosztó ugor-török háború csatáiban való aktív részvétele következtében is. Sz. Nagy Gergely, Szentkatolnai Bálint Gábor, Fischer Károly Antal voltak többek között azok, akik hiányos módszertani és szakmai ismereteiket politikai indíttatású rágalmakkal és rosszul értelmezett „hazafiassággal” próbálták meg pótolni. Megítélésük szerint a finnugor rokonság tanát hirdető tudósok a magyarellenes német és cseh professzorok munkáját folytatják, és hazafiatlan tételeiket rákényszerítik az egyetemeken a jobb sorsra érdemes magyar ifjúságra. Fischernek azonban volt néhány vigasztaló szava azokhoz, akik keserűen szemlélték a tudományban mutatkozó „idegen elnyomást”: „a finn-ugor látóhatár már borul; már czikáznak a villámok a mily kitűnő, ép oly szakavatott tollból eredő tárczacikkek alakjában. Küzdjünk is e gonosz, hazafiatlan szellem ellen; a küzdelem nem lesz nagyon nehéz, mert az igazság a mi részünkön van” (Fischer 1888, 96). A harcias szerző egyébként példát is mutat, hogy miként képzeli el a „szakavatott” tollból eredő tanulmányokat, ugyanis kifejti, hogy a székelyek a fekete hunoktól származnak, amit a történelem, a hagyomány és törvényeink is bizonyítanak. Hogy kik voltak a fekete, illetve a fehér hunok? Természetesen erre is van megoldás: „akik fekete vagy szürke szűrt, gubát vagy zekét viseltek, azok a világhódító nagy Attila vagy Baján embereinek, akik pedig fehér szűrt viseltek, azok a honalapító Árpád embereinek utódai, mindhárman pedig édes testvérek” (Fischer 1888, 97). Bármilyen nevetségesek is ezek a megállapítások és vádak, néhányuk még ma is visszaköszön egyik-másik nagy példányszámban megjelenő munkában, ami a tudománytalan, sarlatán nézetek továbbélésének intő jele.

 

A Hunfalvy Pál nyomdokain elinduló kutatókat azon az alapon lehet egybefogni, hogy elvetették a hun eredetet, és névmagyarázataik is gyakran magukon viselték a nyelvész előd hatását. Bár egyéb kérdésekben gyakran szembekerültek Hunfalvy megállapításaival, a forráskritika alkalmazását tekintve azonos táborba tartoztak vele. Réthy László és Tagányi Károly a korábbra visszanyúló besenyőelméletet hívták segítségül a probléma megoldásához, a népnevet pedig ’széken lakó, telepes nép’, illetve ’megszálló, megtelepedett nép’ jelentéssel ruházták fel (Réthy 1890, Tagányi 1890). Borovszky Samu szintén tagadta, hogy a székelyek hunok lennének, s úgy vélte, hogy nevük a gót sakula ’verekedő, harcos’ szóból származik, így hívták ugyanis a Kárpát-medencében levő gepidák a honfoglaló magyarokat. Ők voltak azok, akik a „leginkább elhitethették a vitéz és harcias székelyekkel, hogy ők egyenesen Attila utódai. A székellyé vált magyar törzs vagy talán néposztály könnyen elhitte e mesét s idők múlván féltékenyen őrizte azt, míg nem aztán teljesen megvesztegette nemzeti tudatát” (Borovszky 1894, 118). (Borovszky egyébként a székely rovásírásban szintén germán hatást látott, s azt a rúnaírással hasonlította össze, mondván, hogy a székely betűket vissza kell fordítani, így azok a germán ábécéhez válnak hasonlatossá.)

 

A közvetlenül Hunfalvy nyomdokain haladók utolsó nagy alakja Karácsonyi János volt, aki 1905-ben megjelent munkájában elődje szelleméhez hűen vallotta, hogy „erős, éles kútfőbírálat nélkül sohasem boldogulunk e kétséges tárgyban, és e nélkül soha a vitának végére nem jutunk” (Karácsonyi 1905, 6). A „kútfőbírálatnak” három területre kell elsősorban irányulnia: a hun krónikára, a székelyekkel kapcsolatos oklevelekre és a székely jogi intézményekre. Az első ponttal kapcsolatos vizsgálódásai eredményét így összegzi: „a hun krónikát a székelyek eredeténél úgy félre kell vetni, mintha sohasem olvastuk volna. Mihelyt egyszer vele alkudozásra lépünk, mihelyt azt gondoljuk, hátha mégis tudott valamit a szerzője a székelyek eredetéről? biztosan verembe visz bennünket” (Karácsonyi 1905, 20). Egyéb kutatásai nyomán pedig úgy látta, hogy a székelyek „a XI. század végére megalakult egységes, keresztény, magyar nemzetnek voltak egyik ága” (Karácsonyi 1905, 55). Feladatuk az volt, hogy az országot övező erdőségben utat vágjanak a külországi akciókra igyekvő magyar hadak számára; erre mutat nevük is, amelynek a jelentése: ’vágásos, vágással foglalkozó’.

 

Miközben újabb és régibb nézetek felvonultatásával és a más véleményen levők kemény kritikájával próbálták a vitapartnerek saját elképzeléseiket győzelemre vinni, talán észre sem vették, hogy 1876-ban kezdetét vette a székelykérdés modern korszaka, a vélemények kavalkádjában pedig két irányzat körvonalai bontakoztak ki. A Szabó Károlyhoz közel álló nézeteket képviselők táborát (akik valamilyen formában elfogadták a hun elméletet) később keletkezett terminussal „hagyományértékelő” iskolának nevezhetjük, míg a Hunfalvy nyomdokain haladók - függetlenül attól, hogy bizonyos kérdésekben az övétől eltérő véleményt képviseltek - a forráskritikai irányzatot hozták létre. E szakasz legfőbb eredményét abban láthatjuk, hogy a forráskritikai irányzatnak sikerült elültetnie a hazai tudományosságban is a korszerű módszertani elveket, s ennek következtében a korábbinál megalapozottabb irányba terelnie a korai székely történelem kutatását. A hun elmélet romantikus változata pedig - mindenfajta későbbi felélesztési kísérlet dacára - lekerült a komolyan vett történeti teóriák polcáról. Ugyanakkor a századforduló körüli időszakban már a kifulladás jelei mutatkoztak a Hunfalvy-féle irányzaton. Ennek érdekes módon részben a „hagyományértékelő iskola” volt az oka, melynek tagjai elsősorban az ellentábor által felvonultatott történeti és filológiai érvekre zúdították a pergőtüzet, minek következtében szabadon burjánozhattak a meglehetősen furcsa etimológiák, melyeknek sorát - mint láttuk - maga Hunfalvy nyitotta meg. A többi területen viszont egy idő után már nem sikerült az irányzatnak önnön megállapításain túllépnie és új szempontokat bevonnia a vizsgálatba, így az ellaposodás veszélye fenyegette.

3. Az új szakasz kezdetét Hóman Bálint 1921-ben megjelent tanulmánya jelzi. Hóman úgy vélte, hogy Hunfalvy és követői működése nyomán túlságosan előtérbe kerültek a nyelvi szempontok, a történetiek pedig háttérbe szorultak. Megrója őket azért is, mert véleménye szerint a német hiperkritikus nézetek hatása alatt túlzottan is támadták a hagyományokat. Mivel a székelykérdés főleg történettudományi probléma, így elsősorban e diszciplína segítségével kell megoldani. A megoldás pedig három kérdés megválaszolásától függ: a) ősfoglalók vagy királyi telepítvényesek-e a székelyek, b) magyarok vagy idegenek, c) mikor szálltak meg Erdélyben, illetve Magyarországon? Az általa adott válaszok szerint a székelység eredetileg az avar birodalom kötelékébe tartozó, „a magyartól (és a besenyőtől is) különböző, de a magyarral rokonnak, azzal együtt hún származásúnak tartott önálló nép vagy törzs volt” (Hóman 1921, 13). Eredetileg valószínűleg törökül beszéltek, de már korán elmagyarosodtak; Erdélyben a honfoglalás előtt telepedtek meg. A tanulmány lényegében kettős célkitűzésnek tett eleget: Hunfalvyék elmarasztalásával öszegezte (és sokban el is túlozta) az irányzat hibáit, és megfogalmazta a váltás elkerülhetetlenségét. Egyúttal - a szerző által kidolgozott hipotézis formájában - kijelölte a további kutatások irányát. Bár kritikai-összegző hangvétele és programadó jellege miatt e dolgozatban láthatjuk a székelykérdés 1876 utáni második szakaszának a nyitányát, frontáttörést e tanulmány sem hozott a problémában, mivel a prekoncepció (vagyis, hogy a hun történet egyes elemei népi hagyományból kerültek a krónikákba) kielégítő bizonyításával adós maradt Hóman. Meg kell jegyezni, hogy a tudományon belüli okok mellett szerepe volt a korszakváltásban a történelem eseményeinek is. A vesztes világháború, a monarchia felbomlása és Trianon sokkhatást váltott ki a magyar közvéleményből, amely már kevésbé tolerálta a „nemzeti hagyományokat” érő támadásokat és az „idegen” hatásnak tulajdonított kritikát, vagyis a régi értelemben vett forráskritikai irányzat érvrendszerét.

 

Az elkövetkező években a kutatók jelentős része a Hóman Bálint által nyitott csapáson haladt tovább, ami azt jelentette, hogy a székelyek őseit a török eredetű csatlakozott katonai segédnépek között keresték. Voltak, akik szinte teljes mértékben magukévá tették a hómani gondolatokat, mint például Erőss József, Asztalos Miklós, Endes Miklós vagy Rugonfalvi Kiss István, és azokat a tények szintjén nem is haladták meg. Mások viszont - igaz a kisebbség - elutasították ezeket a gondolatokat, és lényegében önálló úton jártak. Ide tartozott Grexa Gyula, aki 1922-ben megjelent munkájában gyakorlatilag egyedül képviselte a klasszikus Hunfalvy-féle irányt, annyi eltéréssel, hogy szerinte az Erdélyben lakó bolgároktól került át a székelyekhez a hun tradíció (Grexa 1922). Karácsonyi János viszont, aki korábban, mint maga írja, „vakon követve Hunfalvy állítását, tagadtam azt is, hogy a székelyek valaha másként beszéltek volna, mint magyarul” (Karácsonyi 1924, 3-4), most változtatott álláspontján, s a gepidáktól származtatta e népességet, nevüket pedig a német sichel ’sarló, görbe kés faágak levágására’ szóból magyarázta (e teóriát Melich János részesítette súlyos kritikában). Ehhez a csoporthoz lehet sorolni a korszak vitázó kedvű történészét, Erdélyi Lászlót is, aki meglehetősen extrém álláspontot foglalt el a kérdésben. Véleménye szerint a székelyek nem mások, mint olyan eszekel bolgárok, akik a honfoglalást megelőző magyar-bolgár harcok alatt kerültek fogságba a Duna vidékén, Magyarországra hurcolásuk után pedig a királyi erősségeket védő várőrök váltak belőlük (Erdélyi 1921; 1922). Sajátos családfát állított fel 1927-ben megjelent átfogó székely történetében Szabó Károly egykori tanítványa, Szádeczky-Kardoss Lajos is; meghatározását a szó szerinti idézet sem teszi teljesen világossá: „Minden jel arra mutat, hogy a székelyek nem mások, mint a Konstantin császár által kabaroknak nevezett, de tartományukról magukat valószínűleg szikelieknek mondott, avagy a kabarokkal együtt csatlakozó szikek (szikeliek), a perzsák szerint bolgár (azaz hun eredetű) eszegelek” (Szádeczky-Kardoss 1927, 16). Erdélyi Lajos a nyelvjárások vizsgálata felől közelítette meg a problémát, és arra a következtetésre jutott, hogy a székelyek nyelve megegyezik a többi magyar népcsoportéval, nyelvjárásaik pedig az ország más területein levő dialektusokkal mutatnak rokonságot, így eredetüket is a magyarságon belül kell keresni (Erdélyi 1928). A Székely Nemzeti Múzeum 1929-es emlékkönyvébe Siculus álnéven író szerző a klasszikus, Szabó Károly-féle irányzatot élesztette fel, miközben sort kerített arra is, hogy mind Hunfalvyval, mind pedig a román kutatókkal vitatkozzon (Siculus 1929).

 

A kutatás legjelentősebb vonulatát azon nézetek kis csoportja képezi, amelyek nem Hóman Bálint gondolataihoz, hanem Thúry József 1898-ban közzétett etimológiájához nyúltak vissza a megoldásért. Thúry felfogása szerint a székely név a török sikil ~ sekil szóból származik, amelynek jelentése ’nemes ember, született nemes, előkelő származású, úr, főrangú’. Így hívták önmagukat az avarok (akiknek utódai a székelyek), szemben a szlávokkal, akiket tat ’földműves, paraszt, falusi, alattvaló’ névvel illettek. A sikil-re vonatkozó adat egyébként csak egy régi török munkában, Seikh Suleiman szótárában található meg (Thúry 1898). A teóriát Németh Gyula támasztotta fel 1935-ben megjelent nagy hatású tanulmányában. Véleménye szerint a sikil-ből való származtatás eleget tesz a hangtani és jelentéstani kritériumoknak. Ami a tartalmát illeti, úgy véli, hogy a „székely itt ’herceget’ jelent, illetőleg a népnév eredetileg annyit jelent, mint ťa herceg törzse, a herceg népeŤ” (Németh 1935, 134). Határozott véleménye, hogy „a rendelkezésünkre álló adatok tudományos értelmezése csak azt a felfogást engedi meg, hogy a székelyek török eredetűek, tehát minden olyan elmélet, amely a rendelkezésünkre álló adatok alapján ezen a kereten kívül keresi a székelyek eredetét, lehetetlen” (Németh 1935, 136). Pontosan ugyan nem lehet meghatározni, hogy mely népből valók, de az valószínű, hogy a kabarok közé tartoztak. A hun rokonságról szólva kifejti Németh, hogy a „magyar is, a székely is abból a nagy török népcsaládból került ki, melynek legkiválóbb uralkodója Attila, leghatalmasabb népe a hun volt. Ezek a népek Attilához és a hunokhoz való tartozásuk emlékét természetesen megtartották” (Németh 1935, 136). Bár e kérdéstől elválasztva kell kezelni a hun krónika alakulásának történetét, annyi megállapítható szerinte, hogy ennek magját nem szabad idegen eredetűnek tartani, hiszen ha a nyugati népek megőrizték Attila emlékét, akkor ugyanez feltehető a kelet-európaiakról is. Fontos problémára hívta fel a figyelmet akkor, amikor a volgai bolgár ’sz.k.l (eszekel, iszikil stb.) törzzsel kapcsolatban (e törzset hasonló hangzású neve miatt sokszor hozták és hozzák kapcsolatba a székelyekkel) arra figyelmeztetett, hogy az eltérő - mássalhangzós, illetve magánhangzós - szókezdet miatt nyelvészeti akadályai vannak a rokonításnak.

 

A fentebbi gondolatokra támaszkodott tanulmányaiban Mályusz Elemér is (1939; 1942), mégpedig „oly teljes mértékben, hogy - mint írja - megjegyzéseink maguktól tárgytalanokká válnának, ha Németh fejtegetései téveseknek bizonyulnának” (Mályusz 1942, 254). Egy ponton tért csak el ezektől az elvektől; nem osztja ugyanis azt a feltevést, miszerint a székelyek a kabarok kötelékében csatlakoztak volna a magyarokhoz. Elfogadta a Németh által is megerősített Thúry-féle etimológiát, úgy véli azonban, hogy abban nem nép-, hanem törzsnevet kell látni. A székelység mesterségesen megszervezett törzs volt, tagjai a hét honfoglaló magyar törzs finnugor és török elemeket is magukban foglaló népességéből kerültek ki. Mint nevük is mutatja - ’herceg népe’ -, a trónörökös herceg hatalma alá tartoztak. Lényegében a csatlakozott segédnépekhez hasonló katonai feladatokat láttak el. Megszervezésükre Árpád korában került sor, és Zoltán volt az első herceg, akinek szolgálatára állottak.

 

Átvette ezt a koncepciót Györffy György is 1941-ben megjelent írásában. Elfogadta azt a tételt, hogy a székelyek a fejedelmi hatalom által létrehozott törzs tagjai voltak. Úgy véli, hogy „a székely törzsszervezet a fejedelmek korában, a X. század második felében keletkezhetett” (Györffy 1941, 58-59), tehát 955 után, amikor a magyarság törökös nomád erői meggyengültek, míg a félnomád, földművelő életmódot folytató finnugor elemek felülkerekedtek. Mindez a központi hatalom erősödésével járt együtt. Ekkor vált szükségessé a határvédelem hatékonyabbá tétele is, amit az új törzs felállítása segített elő. Nevükkel kapcsolatban ő is Thúry etimológiáját tartja a legvalószínűbbnek; szerinte a sikil eredetileg méltóságnév volt, s a későbbiekben ment át törzsnévbe. Mályusztól eltérően úgy foglalt azonban állást, hogy az Aba nemhez tartozó Csaba volt az első „szikil”, aki az új képződmény élén állott. A székelyek kisebb töredékeit egyébként a nyugati vidékekre telepítették, kiegészítendő a gyepüket védő besenyők láncolatát, míg a többség Biharban, a Körösök és a Berettyó környékén kapott szállásterületet. Erdélybe való előnyomulásuk a 11. század elején, Szent István alatt vette kezdetét, és az 1200-as évek első felében jutottak el a Kárpátokig.

 

Rövid úton vetett véget a sikil szó csaknem fél évszázados pályafutásának Hasan Eren 1943-as közleménye. Ebben a szerző kimutatta, hogy a csagatáj erdetűnek tartott szó minden valószínűség szerint helytelen olvasatból keletkezett, a silik ’nemes, tiszta fajú és származású’ szóból, ugyanis az utolsó k vonása hanyag kézírás következtében nem az ötödik betűhöz került, hanem a harmadikhoz. Megerősíti mindezt, hogy a szótár, ahol az állítólagos sikil alakra vonatkozó egyetlen adat található, egyébként is hemzseg a furcsa elírásoktól, badar hibáktól (Eren 1943). A dolgozat egyúttal a székelykérdés adott szakaszának a záróakkordját is jelentette, mert az újabb zsákutca felfedezésével másfelé terelődtek a kutatás ösvényei.

 

4. A Hóman Bálinttal kezdődő és Hasan Erennel záruló szakasz legfőbb jellegzetessége talán abban fogható meg, hogy bekövetkezett a forráskritikai és a „hagyományértékelő” irányzatok egyfajta szintézise. Az önálló véleménnyel fellépő kutatók rendszerint magas szinten alkalmazták a forráskritika eszköztárát, de általában meghagytak valamiféle vékony köteléket a hunok és Attila felé. Ha nem is fogadták el teljes mértékben a hun történet állításait, abban bizonyos mértékig történeti hagyományt láttak. Szerepe lehetett ebben a Zichy István és Hóman Bálint által vallott nyelvcsere-elméletnek is, amely meglehetősen bizonytalanná tette a határvonalat a magyarság és a török népek között. A következő - napjainkig tartó - szakasz jellegzetességei éppen a nyelvcsere-elmélet eltűnése, az uráli és az altaji nyelvcsaládok közötti határvonal élesebbé tétele, és a hun származás - úgy tűnik végleges - háttérbe szorulása lesznek. A nézetek pedig két elméletcsoport körül poralizálódnak: a tősgyökeres magyar eredetet és az idegen, csatlakozott katonai segédnépektől való származást vallók körül. Ez azonban már egy másik történet lapjaira tartozik.

 

 

Bibliográfia

 

Borovszky 1894 = Borovszky S., A honfoglalás története, Budapest, 1894.

Erdélyi 1921 = Erdélyi L., A székelyek története, Brassó, 1921.

Erdélyi 1922 = Erdélyi L., A székely eredetkérdés megoldásának sarkpontjai, klny. az Akadémiai Értesítő XXXIII. évf. füzetéből, 393-396, Budapest, 1922.

Erdélyi 1928 = Erdélyi L., A székelyek eredetéhez nyelvjárásaik alapján, I., klny. a Magyar nyelvi tanulmányok II. kötetéből, Budapest, 1928.

Hasan 1943 = Hasan E., A székely név magyarázatához, Magyar Nyelv 39(1943), 205-208.

Fischer Károly 1888 = Fischer Károly A., A hunok és magyarok „fekete” illetve „fehér” elnevezésének megfejtése, Budapest, 1888.

Grexa 1922 = Grexa Gy., A Csaba-monda és a székely hunhagyomány, Budapest, 1922.

Györffy 1941 = Györffy Gy., A székelyek eredete és településük története, in Erdély és népei, szerk. Mályusz Elemér, Budapest, 1941, 35-86.

Hóman 1921 = Hóman B., A székelyek eredete, Budapest, 1921.

Hunfalvy 1876 = Hunfalvy P., Magyarország ethnographiája, Budapest, 1876.

Hunfalvy 1881 = Hunfalvy P., A székely kérdéshez, Századok 15(1881), 97-114, 193-206.

Karácsonyi 1905 = Karácsonyi J., A székelyek eredete és Erdélybe való települése, Budapest, 1905.

Karácsonyi 1924 = Karácsonyi J., A székelyek ősei és a székely magyarok, Cluj-Kolozsvár, 1924.

Mályusz 1939 = Mályusz E., A középkori magyar nemzetiségi politika, Századok 73(1939), 257-294, 385-448.

Mályusz 1942 = Mályusz E., A székelység eredetéről, in Emlékkönyv Melich János hetvenedik születésnapjára, Budapest, 1942, 254-262.

Nagy 1910 = Nagy G., A magyar nemzetségek, Turul 28(1910), 18-32, 52-65.

Nagy 1914 = Nagy G., Az eszegel bolgárok neve, Századok 48(1914), 76-78.

Nagy 1879 = Nagy J., A székelyek scytha-hún eredetűsége s az ellenvélemények, Kolozsvár, 1879.

Németh 1935 = Németh Gy., A székelyek eredetének kérdése, Századok 69(1935), 129-156.

Orbán 1888 = Orbán B., A székelyek származásáról és intézményeiről, Budapest, 1888 (Értekezések a történeti tudományok köréből, XIII. k. 9. sz.).

Réthy 1890a = Réthy L., A székelyek s a magyar honfoglalás, Ethnographia 1(1890), 24-37.

Réthy 18906 = Réthy L., A székely név, Ethnographia 1(1890), 162-163.

Siculus 1929 = Siculus, A székelyek eredetéhez (Újabb adatok), in Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, szerk. Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy, 1929, 641-646.

Szabó 1880a = Szabó K., A „székely” nemzeti névről, Századok 14(1880), 404-410.

Szabó 1880b = Szabó K., A magyarországi székely telepekről, Századok 14(1880), 490-499.

Szabó 1884 = Szabó K., Királyi telepítvényesek-é a székelyek? Marosvásárhely, 1884.

Szabó 1890 = Szabó K., A székelyek régi törvényei és szokásai. A régi székelység. Székely történelmi és jogi tanulmányok, Kolozsvár, 1890.

Szádeczky-Kardoss 1927 = Szádeczky-Kardoss L., A székely nemzet története és alkotmánya, Budapest, 1927.

Tagányi 1890 = Tagányi K., A honfoglalás és Erdély, Ethnographia 1(1890), 213-223.

Thury 1898 = Thury J., A székelyek eredete, Erdélyi Múzeum 15(1898), 65-87, 138-163, 195-216, 241-247.