Kína kulturális fölényét évezredeken keresztül az jelentette, ami egyben a hátránya is volt: ellentétben Európával, a rangot jobbára nem születés, hanem szakértelem útján lehetett megszerezni, amennyiben jól menő mandarinként lépett ki valaki az oktatási rendszerből.

Ez aztán az európainál nagyságrendekkel fejlettebb bürokrácia és közigazgatás kialakítását eredményezte. A belső feszültségek egy ilyen hierarchikus rendszerben nagyságrendekkel nagyobb kárt okozhattak, mint a részben horizontális, rendekbe-feudális államokba szerveződő nyugati társadalmakba; itt a felépítmény tisztán vertikális jellegű volt, az alsó elégedetlenség (parasztfelkelések, alsóbbrendű hivatalnokok lázadása) gyakran az egész rendszert kártyavárként omlasztottak össze, amit alaposan megsegítettek a barbár népek inváziói.

Az erősen szervezett állam ennek ellenére minden vészben valamilyen módon meg tudta őrizni az önállását, a konfuciánus hagyományok jelentette kohézióra is támaszkodva; a kínai történelem így körforgásban maradt az ország pusztulása és újraalapítása közt, amiből tartós, huzamosabb fejlődés nem bontakozhatott ki.

Az oktatási rendszer túlburjánzása és merevsége aztán az invenciónak, az újításnak sem kedvezett; hiába volt magas szintű a szakértelem, ha egyszer csak a már ismert tudást örökítették generációról generációra, amit ősiségénél fogva is megfellebbezhetetlennek hirdettek. Az egyén Kínában a császár szolgája, alattvaló volt, Európában pedig a keresztény univerzum tagja; a "hűbéres hűbérese" ott már nem volt hűbéres, az önállóság pedig az egyéni igényeknek, az előrejutás és az alkotás lehetőségének kedvezett.