Kedves Cimpa!

 

Először is köszönöm a választ és a lehetőséget, hogy meghallgatsz!

 

Nem könnyű elkezdeni, de belevágok...

Sok évvel ezelőtt kezdődött, amikor felfigyeltem arra, hogy valami nem stimmel, nagyon nem. A világban, pontosabban néhány ember fejében (de lehet, hogy az enyémben, remélem: nem). Feltűnt, hogy pl.: a becsület, a tisztelet, az önzetlenség, az őszinteség, a kedvesség, a szerénység, stb., amiket én személy szerint nagyra értékelek, sok körülöttem felbukkanó embernek semmit sem jelentenek. Már ekkor éreztem egy bizonyos belső nyugtalanságot, de volt egy ember, az Édesapám, akivel meg tudtam osztani a gondolataimat, aki mindig adott nekem valami bölcs tanácsot, szóval megnyugtatott.

Ő februárban sajnos elhunyt. Halálával nem csak egy szerető Apát, hanem egy bizalmas Barátot, egy megértő Társat, életem Példaképét is elveszítettem. 16 óra telt el, hogy utoljára és legutoljára találkoztunk. 16 óra nem hosszú idő. Vagy igen? Ki tudja megmondani?

Sokat marcangolom magam azon, hogy vajon mit érezhetett, mit gondolhatott ezalatt az idő alatt, amíg nem voltam Vele? Nehéz volt felfogni, még néha most is: hogy történhetett ez meg??? Itt konkrétan halálának okára gondolok (aspirációs pneumonia), és arra, hogy milyen embertelen volt az, ahogyan bántak Vele. Okolom magam azért, mert bár úgy éreztem, de nem gondoltam!, hogy nincs biztonságban a kórházban, mégsem vittem haza. Egyedüli mentségem talán az, hogy Ő nem kért meg erre. Ami még nagyon nyomaszt, hogy elbúcsúzni sem tudtam Tőle. Anya szerint erre nem volt szükség, hiszen Apuka érezte és tudta, mennyire szerettem, mégis valamiért annyira fontos lett volna nekem...

 

Ezután szembesütem pluszban azzal a ténnyel, hogy hozzám közel álló emberek valójában mennyire érzéketlenek (finoman fogalmazva). Szerencsére nem vagyok haragtartó, de - nem tehetek róla - valami megszakadt, talán a bizalom, és semmi sem olyan, mint amilyen volt.

 

1 hónappal ezelőtt elveszítettem egy Barátomat, akit szerettem és tiszteltem, azon kevesek közé tartozott, akivel értettük egymás szavát, kivételesen. Nagyon reménykedtem benne, hogy meggyógyul, de sajnos nem így alakult.

 

Hamarosan (rohamosan hamarosan) megszűnik a munkahelyem. De baromi szerencsés vagyok, mert nem tesznek lapáttal az utcára. Kaptam egy lehetőséget, egy viszonylag közeli városba járhatok dolgozni, így legjobb esetben napi 130, de inkább 150 km-t utazgathatok. Sokan, akiknek gyermekeik vannak, nem tudják ezeket a feltételeket vállalni. Velük mi lesz? Vajon? No, de inkább nem is folytatom.

 

Van még egy dolog, ami sok gondot okoz, de erről nem szeretnék itt írni.

 

Amiket érzel, fedik a valóságot, és szerintem jó emberismerő lehetsz. Bár kihasználni nem nagyon hagyom magam, igaz, vannak helyzetek (munkahely, de már nem sokáig ez!), amikor nem tud az ember nemet mondani, és bizony ezzel néha visszaélnek. 

 

Kicsit elfáradtam, kimerült vagyok, de a "legjobb" az egészben: normálisan aludni sem tudok.

Jó mély a gödör, lassan ki sem látok belőle, de egyet tudok: nem adhatom fel. Nem állok be ebbe a szánalmas tülekedésbe és a Savanyú Citromok (itt csak a rosszindulatú, ésszerűtlen emberekre gondolok) népes táborába. Próbálok a jövőbe optimistán tekinteni, ha néha oly nehéz is.

 

Kedves Cimpa!

Köszönöm, hogy meghallgattál!

Szeretettel:

v.