Mikszáth Kálmán
A SZÖKEVÉNYEK
1901
"- No, no, no, barátja az erénynek, nem kell az ilyet szégyenleni. Már maga az igyekezet is méltánylandó. Aztán, teringette, a legjobb táncos is egyszer valamikor járni se tudott.
Föltette nagy lassan a pápaszemét s inkább jóakaratból, mint érdeklődésből átfutotta a négy szóból álló mondatot. Látszott az arcán, hogy meg akar haragudni, de aztán erőt vett magán s hanyagul leereszté a padlóra a kis fehér cédulát.
- Jaj, édes fiacskám - szólt azután némi titkolhatatlan bosszankodással -, magának még sokat kell tanulnia és nőnie, míg a kollégium homlokzatáig fölér. Hogy mi egy velős mondat, azt már mégis tudnia kellene egy hetedik osztálybelinek. Hiszen ez semmi. Mit gondol, lelkem, csak nem írhatjuk föl egy monumentális épületre az igeidőket vagy a számokat, hogy egy, kettő, három, négy.
S ezzel intett neki a kezével, hogy eltávozhat.
De a diák nem mozdult, ajka mozgott, kínosan látszott keresni szavakat, s szemei megüvegesedve meredtek a papírlapra.
- De kérem, Halápy úr - hebegte halkan -, az a négy szó... a négy szó, nemcsak igeidő az a négy szó...
- Hát mi a fityfene?
Gépiesen hajlott le a papírcéduláért és fölolvasta hangosan:
»Praesens imperfectum, perfectum futurum.«
Aztán egyszerre a homlokára ütött, föllángolt a szeme, hirtelen világosság támadt a koponyájában és fölkiáltott:
- Maga gondolta ezt ki?
- Én - rebegte az halkan, szégyenlősen.
- No, hát ez jól van kigondolva - mondá ünnepélyes hangon, mintha ítéletet hirdetne ki -, te nyerted el a pálmát, amice!
És még egyszer megnézte a diákot, mintha a saját szemének se akarna hinni, hogy ettől származik a fölirat.
Úri fiúnak látszott a ruházata után; csinos fehérneműt viselt, finom cipőt, és úgynevezett »lutheránus kabátot«. Angol divat volt ez, tehát praktikus. A kabát belseje ugyanis, minthogy szintén el volt lapos gombokkal látva, lehetett a kabát külseje is és vice versa; és minthogy a szövet egyik oldala szürke kockákkal volt mintázva - a másik oldala pedig fekete színben pompázott, és egy perc alatt meg lehetett fordítani, az illető kabát tulajdonosa voltaképpen két kabáttal rendelkezett és hódolhatott az etikett különböző kívánalmainak. Szóval, ami a szabótól került, az mind szép volt rajta. A gondviselés azonban nem bánt vele olyan jól, mint a szabó.
Halápy a fiókjába nyúlt az aranyakért és a markába csúsztatta.
- Megérdemelted, fiacskám, tedd el. Adjon az Isten ezer annyit. Egyelőre azonban érd be ezzel. Az ilyen nagy diáknak tudom, vannak már titkos kiadásai is, amelyekre otthon nem gondolnak. Igaz-e vagy nem? Tudom, hogy már dohányzol is. Az Isten verje meg a trafikot. Különben nem a pénz - tette hozzá jókedvvel -, a pénz csak pénz, de a dicsőség... Szinte képzelem, hogy fognak a szüleid örülni.
- Sohase szabad nekik megtudni.
- Ej, ugyan mit beszélsz? Ne bolondozzál, barátocskám (s kedélyesen hátbaütötte a diákot). Az volna szép, hogy meg ne tudnák. Holnap az egész város erről fog zengni. Én magam írom meg nekik, ha a vidéken laknak. Bízd csak rám, barátocskám!
A diák megreszketett, mint a kocsonya.
- Nem, nem - hörögte fázékonyan -, én csak úgy engedem át a föliratot, ha a tekintetes főgondnok úr vállalja a szerzőséget.
- Oh, hogyisne! Majd bolond vagyok. Öreg napjaimra kezdjek lopni! Hogy ellopjam a te dicsőségedet, hogy bezsebeljem a dicséreteket érte? Azt már nem teszem, amice frater.
A diák üres tekintetében valami dacféle mutatkozott.
- Akkor hát nem jártam itt, nem hoztam semmit és nem engedem fölhasználni a mondatot.
Halápy fölkacagott, majd enyelegve mondá:
- Hát fogjad a mondatodat, szorítsd össze markodban és vidd haza, de a kópiája nálam marad és azt én a kollégium homlokzatára illesztetem, isten engem úgy segéljen. De nem is értelek, mi lelt téged. Hiszen már pityeregsz is. Ejnye, ejnye, ilyen nagy fiú. Hát mi az ördög van veled?
- Félek, hogy börtönbe kerülök érte - vallotta be, a sápadt arcát eltakarva kezeivel.
- Ahá! No, persze. Erre nem is gondoltam. Bizony megeshetik. Most minden megeshetik. Hm, ez már más. És most már nem mondom, hogy nem vállalom a szerzőséget, ha éppen követeled. De nem látom be, hékás, hogy miért ne ülhetnél egy kicsit a hűvösön? Szép az, te csacsi...
A diák mélyen sóhajtott:
- Nem lehet. Nekem nem lehet. Sohase mernék az atyám szeme elé kerülni.
- No hallod! Hát miféle apád van neked? Ki vagy te?
- Én báró Krapotka Oszkár vagyok - felelte szomorúan.
Halápy uram hátratántorodott a meglepetéstől.
- A megyefőnök fia?
A diák némán bólintott fejével.
- No, most már minden világos - kiáltá az öregúr s kenetesen hozzátette: - Áldassék érte a seregeknek ura, hogy az alma ennyire elgurult a fájától! (Odanyújtotta neki a nagy tenyerét.) Mindent tudok, mindent értek már, legyen hát úgy, hogy én gondoltam ki azt a feliratot.
Úgy is volt. Másnap reggel személyesen vitte el az írást a főnökhöz, melyben bejelenti az új feliratot.
Krapotka Leopold elolvasta a jelentést és rámosolygott Halápy úrra.
- Ez már helyes, ez már jó. Az időről szabad beszélni. Az idő ártatlan fogalom. Praesens, imperfectum, perfectum, futurum. Egy kicsit ostoba dolog, de nekem mindegy. Jelen, félmúlt, múlt, jövő. Maga gondolta ezt ki?
- Én."
http://mek.oszk.hu/00900/00905/html/19.htm
