a külső ingerbe szerintem beletartozik az is, hogy mondjuk az ismeretségi körében mindenkitől azt hallja, hogy hatalmas nagy élmény volt, és végülis elhiszi, hogy ő sem fog belehalni :))) vagy hogy a nő kedvéért képes túllépni saját magán. a statisztika úgy értelmezhető sztem csak, hogy és ebből utólag hányan gondolták úgy, hogy de jó lett volna mégis kint maradni. én a magam részéről nem erőszakoskodtam, hogy jöjjön be, de nem is titkoltam, hogy én úgy érzem, szükségem lenne rá életem legfontosabb pillanatában. miután nem egy vadidegenről van szó, és nem arról, hogy nekem tökmindegy, ott van-e vagy nincs a közös gyerekünkért való megszenvedéskor, én nem teljesen hiszek abban, hogy totálisan egyedül, mindenféle külső inger nélkül kéne eldöntenie, hogy bejön-e vagy sem. ez nem erőszakoskodást jelent, még egyszer mondom! ha tudod, hogy ájulós, vagy fél, esetleg undorodik, vagy nem vagytok olyan lelki kapcsoaltban, tényleg káros lenne beráncigálni.

nálunk egyébként végig bent volt, miután megindult a vajúdás, szerencsére az egyszemélyes szülőszobákban van a vajúdás ebben a kórházban, nem egy nagy közös vajúdóban, nekem ez így jobb volt. nem tudom, nélküle hogy csináltam volna végig, eleve lelkileg rengeteget számított, hogy támogat, bíztat, beszélget velem, ha arra van igényem, masszíroz, akár meg is itat, másrészt mindig csinálta velem al égzéseket, ami nagyon fontos volt, mert minden fájáskor elfelejtettem újra és újra, hogy hogy is kéne, és összevissza kapkodtam a levegőt, pedig úgy sokkal jobban fáj! aztán mivel egy órát stoppoltak utána, a baba végig az ő karjában volt, ismerkedtek egymással, erről azóta is valami külön erre tartogatott arccal tud beszélni, mindig meghatódok :))))))))) szóval mindkettőnknek nagyon bejött, hogy együtt voltunk, én abszolút rá támaszkodtam végig, sose gondoltam egyébként, hogy képes vagyok ennyire átlépni mindenféle gátláson és szégyenkezésen, szóval még újat is tanultam :))) közelebb hozott minket egymáshoz az együtt szülés maga is, meg persze a közös gyerek :)