Sőt, a szláv népesség embertanát áttekintve Éry Kinga tovább megy, s megállapítja:

 

„… figyelembe kell venni azon kutatási eredményeket is, amelyek szerint Csehszlovákia területén a korai szláv periódusban a különböző területről történt folyamatos bevándorlás miatt igen kevert volt a lakosság (STLOUKAL, 1980). Nyilvánvaló tehát, hogy emiatt egységes ťmorva–szlávŤ vagy ťnyugati-szlávŤ embertani fogalomkörről sem lehet beszélni, amire az észak-pontusi, késő szkíta kori analógiáival maga Mikulčice szolgál példaként …”

 

A XIX. századi romantikus elképzeléseket tehát, amelyek keleti és nyugati részekre osztják a szláv nyelven beszélőket, s amelyek különféle közép-európai őshazákat agyalnak ki a számukra, nyugodtan a szemetes kosárba lehet dobni. A szlávok egyes csoportjait nyilvánvalóan a sztyeppéről kiinduló hullámok sodorták magukkal, méghozzá rendkívül tudatosan, egy világosan kigondolt telepítési politika keretében, és ezek a lovas népek telepítették le őket mindenkori katonai céljaiknak megfelelően nagy kiterjedésű birodalmaik végvidékeire, a gyepűk mellé.