Néhány éve intenzíven foglalkoztam a rovásírással. Utóbbi időben nemigen. (De nem sokat változtott ;-) )

Szerény véleményem szerint nem tartom valószínűnek, hogy valóban görög betűkkel bővítették volna, de tényleg lehetséges. Egyes betűk valóban hasonlóságot mutatnak, de szerintem máshogy is magyarázhatók. Jellemzően nem jellemző, hogy egy eredendő írásban, ha van egy hangra meglévő jel, egy újra lecseréljék (van, aki a rovás L-et a görögből eredezteti). Bővíteni idegen jelekkel akkor szoktak, ha egy hangra hiányzik jel.

Azt se feledjük, hogy eredendően a rovásírás feltehetőleg nem jelölte a magánhangzókat (nincs rá egyértelmű adat), később csak a hosszúkat (erre van már adat), és nagyon új fejlemény (konkrétan reneszánsz "tudósok" a rovásírást ismertető munkáitól kezdve), hogy minden hangot (azaz minden magánhangzót is) jelöl. Ezek a "tudósok" nagyon laikusn álltak hozzá, és feltehetőleg valahol megismerték az írást, (hál' istennek) lejegyezték (tollal! papíron!), de nagy valószínűleg nem ismerték belsőségesen, nem ismerték az írásának összes szabályát. Hogy kiírták az összes magánhagzót, az amiatt lehetett, hogy miután öregektől megtanulták a betűk értékeit, a példákat, amelyeket leírtak, már nem tőlük gyűjtötték, hanem maguk transzliterálták latin betűkből. [Ez csak feltevés, de a példamondatok tükrében extrém valószínű. Bizonyítani nem lehet még, ugyanis akkoriban még nem volt szokásuk a forrásokat megadni. Nem a mai értelemben vett tudományos munkáról van szó]. Erre több homályos fogalmazás és a betűk nem konzekvens használata a példák esetében is utal.

A görögből eredeztetett betűk zöme: magánhangzók. Egyesek a glagolit ábécé betűit vélik felismerni az E és az O-ban. A hasonlóság tagadhatatlan, bár az O-nál csak a kései reneszánsz (feltehetőleg nem autentikus használója az írásnál), papíron kézírott fomában. A "rovott" formák esetén a hasonlóság igen-igen távoli.

Az szerintem valószínűtleníti a görög ábécét, hogy létezik a glagolit elmélet (bár azt hasonlóan valószínűtlennek tartom) a két magánhangzóra. Ugyanis ha hirtelen megjön az igény a magánhangzók bevezetésére (feltéve, hogy nem volt sem a türkből átvéve, se belső innovációként), akkor inkább valószínű, hogy egy írásból veszik át, s nem összevissza. Ha valaki az összes magánhangzót csak a görögből tudná magyarázni, vagy az összeset csak a glagolitból, meggyőzne.

További ellenérvem, hogy az Ö, Ü jelei egyértelműen a türkből illetve a rovás másik jeleiből levezethetőek.* Ez viszont valószínűtlenné teszi, hogy a többi magánhangzót nem vettük volna át, máshonnan kellett volna kölcsönözni.



*) Nyelvészeti felismerés szerint az ö hangunk csak a kárpát medencében alakult ki az ü nyíltabbá válása által ill. az e labializációjával, tehát csak az ü-t vehettük át a türkből. Érdekes módon a türkben egy jel volt használatos az (ott minkettő meglévő) ö/ü-re.

Az ö/ü témáját érdemes körüljárni. (Ezt még nem láttam sehol sem leírva, egyetlen a rovással foglalkozó munkában sem; kopirájt itt :-) ):
Az ú.n. nikolsburgi ábécében, amelyik az egyik legrégebbi teljes ábécének számít és alakja is autentikusnak valószínűsíti, az Ö jele a türkből ered, az Ü-jé innovációnak tűnik. Ez egy folyamatos íráshagyományra utal, ahol a szavak írásképe rögzült, nem követte a kiejtést, amit régen ü-vel ejtettek, ma ö-nek, továbbra is az ü jelével írták, ezért az ü-nek újat kellett kitalálni. Ugyanez a jelpár használatos az ú.n. bolognai rovásemléknél.
A telegdi féle kéziratban és egyes másik helyeken viszont a következő figyelhető meg: az Ü jele az, amelyik a türkből eredeztethető, az Ö-jé pedig legkönnyebben az E-ből.
Ez lehet annak az oka, hogy a két íráspélda két különböző, elszigetelt íráshagyomány leszármazottja, akár nyelvjárási különbséget is mutathat: az egyik helyen az ü nyíltabbá válása történt meg előbb, a másikon az e labializációja.