2. rész

 

Mosaburg / Zalavár a régészeti adatok alapján

 

A Conversio szerzője Civitas Priwinae, Mosapurc, castrum Chezilonis néven említi Priwina és Chezil székhelyét. Az immár fél évszázada folyó régészeti kutatások [17] egyre inkább valószínűsítik, hogy Mosaburg/Zalavár is megfelelt [18] azoknak a kritériumoknak, amitől a birodalom többi civitasa város lett. [19] Erődítésének első maradványait, egy sövényfonatos falak közé töltött földsáncot Fehér Géza tárta fel a sziget déli felében az 1950-es évek elején. [20] Később Cs. Sós Ágnes ásatásai révén kiderült, hogy a sziget északnyugati részét egy É-D irányban futó, négyszögletesre bárdolt, kocsánytalan tölgyfa gerendákból épített, helyenként külső, másutt belső körjáróval tagolt palánkfallal külön is körülvették. [21] Az utóbbi évek ásatásainak köszönhetően pedig egy 12 m széles, 2,5 m mély sáncárok vált ismertté, ami a nagyjából L-alakú sziget dél felé lenyúló szárát Ny-K irányban vágta át. [22]

 

A sziget belsejét tehát különböző erődítési technikák alkalmazásával nagyjából három egyenlő részre osztották. Déli harmadát egy földsánc és sáncárok védte (ezt a részt említi a Conversio külön munimen néven), a mögötte emelt udvarházban Priwina és fia, Chezil lakott háznépével együtt. Ettől északra, a sáncárok túloldalán, egy palánkfallal elkerített területen egyházi személyek, papok, szerzetesek élhettek Priwina udvari papja ( presbyter, majd archiprestyber) vezetése alatt, s itt találhatott szállást alkalmanként a salzburgi érsek és kísérete is. [23] Végül mindkettőtől keletre terülhetett el az egyelőre teljesen ismeretlen elővár. [24]  

 

Priwina letelepedésétől 870 tájáig - a Conversio szerkesztőjének teljességre törekvő adatgyűjtése szerint - Alsó-Pannóniában birtokossal, helynévvel és/vagy patrociniummal megjelölve 31 templom épült fel, amelyeket a salzburgiak szenteltek fel. Ezek közül az utóbbi fél évszázadban a Zalavár körül folytatott, bár jórészt csak a Várszigetre és közvetlen környezetére koncentráló régészeti kutatások mindössze három templomot tártak fel: egyet Zalavár-Récéskút szigeten, egyet Zalavár-Várszigeten, egyet pedig Zalaszabar-Borjúállás szigeten, míg egy negyedik templom - ismeretlen mértékben módosult - alaprajzát ugyancsak Zalavár-Várszigetről, egy 1569-ben Giulio Turco által a várról felvett alaprajzból ismerjük.

 

 

Zalavár-Vársziget, Turco-féle alaprajz temploma

 

A Turco-féle alaprajz szerint a sziget déli harmadát elfoglaló végvárban egy háromhajós (?), a hosszháznál alig keskenyebb nyílású, félköríves szentélyzáródású templom állt. Északi fala támpilléres, délnyugati sarkához egy - talán már nem is a templomhoz tartozó - vastag falú, négyszögletes alaprajzú torony csatlakozott. A templom bejárata a déli oldal keleti részén nyílt. A Turco-féle alaprajzból csak a templom mérete, nagyságrendje határozható meg eléggé egyértelműen, alaprajzi megoldása, építéstörténete azonban nem rekonstruálható. [25]

 

1951-54 között a feltárások a templom feltételezett helyétől keletre és északra egy többrétegű temetőt hoztak napvilágra, melyben a temetkezések - az ásatók szerint - a 9. század közepén kezdődtek (ún. "nagykoporsós" sírok), s valamikor az Árpád-korban fejeződtek be. [26] A temetkezéseket sematikusan, pusztán a mélységadatokra alapozva kötötték időhöz, [27] ezért a 10. századra kelteztek olyan sírokat is, amelyek leletanyaga (fejékszerek, gyöngyök) mai ismereteink szerint a 9. század utolsó harmadánál, végénél nem későbbiek. A Karoling- és Árpád-kori temetkezések közötti kontinuitás tehát még bizonyításra szorul.

A Turco-féle alaprajz azt a Szt. István-kori bencés monostort ábrázolja, amelynek Szt. Adorján volt a védőszentje. A récéskúti bazilika feltárása óta kísértő és újra meg újra visszatérő gondolat, hogy a 9. századi Szt. Adorján templomot a récéskútival azonosítsák, bár az ötlet már első megfogalmazásakor is eléggé ellentmondásos volt. Dercsényi Dezső ugyanis az alaprajzi sajátosságokat Róma, s főleg Isztria hatásával magyarázta (ami automatikusan magával vonta az aquileiai patriarchátus közreműködésének kérdését), ám a templomot mégis a salzburgi érsek által építtetett, Szt. Adorján mártír sírját magába foglaló templommal azonosította (bár a mártírsír helyét nem is kereste). Hogy az ellentmondást feloldja, úgy vélte, a Conversio azon adata, miszerint a templomot a salzburgi érsek építtette, egyszerű propagandafogás. [28] A templomot magába foglaló végvár és a Conversio munimenje (a Karoling-kori Vársziget nagyméretű sáncárokkal levágott déli harmada) azonban ugyanazt a területet foglalta el, az Árpád-kori Szt. Adorján templom Karoling-kori elődje tehát csak az a Mária templom lehet, amit 850. január 24-én szentelt fel Liupram salzburgi érsek.

 

 

Zalavár-Vársziget, Szt. Adorján zarándoktemplom

 

Az 1980-as években a Vársziget közepe táján, a Mária templomtól és a széles Karoling-kori sáncároktól északra egy nagyméretű templom alapfalai kerültek elő. [29] Az épület felmenő falaiból gyakorlatilag semmi sem maradt meg, sőt több helyen az alapfalakat is annyira kitermelték, hogy már csak az alapozási árkok jelezték helyüket. A rétegviszonyok megértését nehezítette, hogy nemcsak későbbi, hanem korábbi "bolygatás" is érte a templom területét. A templom nyugati fele alatt egy többosztatú, faoszlopos épület oszlopgödreit, keleti fele alatt pedig szabálytalan alakú munkagödröket találtunk, amelyek a templom építését megelőző, de már Priwina megtelepedése utáni időben készültek, s az építkezés megkezdésekor számolták fel őket. [30]

 

A háromhajós, félköríves szentélyzáródású, folyosókriptás és nyugati előcsarnokos bazilika teljes hossza 50 m, szélessége 24 m. A templomhajó nyugat felé enyhén szélesedő, trapéz alakú (h.: 22 m, sz. [keleten]: 15,5 m, [nyugaton] 17 m), belül négy-négy, sávalapozással összekötött pillér három részre bontja. Az oldalhajók szélessége kb. 3 m, a főhajóé 8 m volt. A nyugati végében karzat emelkedett, a DNy-i sarokhoz négyszögletes kiszélesedés, lépcsőtorony alapozása (?) kapcsolódott. A majdnem pontosan félköríves apszis (a külső körív sugara 4,8 m) nagyméretű kövekből készített alapozása a többi templomfalnál szélesebb és mélyebb, részben a boltozás, részben a szentélyt kívülről (!) kerülő, a hajónál mintegy méterrel mélyebb, fedett folyosókripta miatt (sz.: 3,5 m), melynek padlóját a Karoling-koron belül többször megújították. Az apszis tengelyében, annak belső falához támaszkodik az amorf kövekből rakott, közel téglalap alakú szent ereklyesír (2,5 x 2,3 m). A folyosókriptát kívülről, annak külső falszélétől kb. 3 m-re egy újabb, félkörívben futó, keskeny fal kíséri. A két falat sugárirányban is keskeny (kb. 0,6 m) falakkal kötötték egymáshoz, ezáltal három kisebb (2,8 x 2,8 m) és négy nagyobb (2,8 x 6 m) teret határolva le egymástól. A templom főtengelyének vonalába esik a három kisebb helyiség közül a középső tengelye. Míg a kisebb helyiségekben folytatódott a folyosókripta padlóborítása s ott egyáltalán nem, a négy nagyobb közül háromban temetkeztek is, ezért a kisebbek kápolnák, míg a nagyobbak egy-egy előkelőbb család temetkező helyei, családi sírboltjai lehettek. [31] Fallal határolt (esetleg fedett?) családi sírboltok kísérték végig a templomhajó északi és a déli oldalát is. A templom nyugat felé kissé bizonytalanul egy-két támaszsorral ugyancsak három hajóra osztott előcsarnokban (h.: 14 m, sz.: 21 m) folytatódik, amely a templom tengelyéhez képest dél felé aszimmetrikus. Nyugati falsíkjához valamivel később (?) egy csaknem kör alakú, csigalépcső-feljárós harangtornyot (átm.: 6,5 m) építettek.

 

Mivel a templomból nagyrészt a korabeli járószint alatti alapfalak maradtak meg, elemzése jobbára csak az elrendezés típusának vizsgálatára szorítkozhat. Az egyapszisos szentélyfejhez háromhajós bazilikális tér csatlakozik, [32] a mellékhajók az apszishoz egyenes zárófallal kapcsolódtak, szentélyrésze nélkülözi a kereszthajós elrendezést s a négyezetet. Jellegzetes a három hajóra tagolt nyugati előtér [33] s annak homlokzatához csatlakozó, excentrikusan (?) elhelyezett kör alakú harangtorony. [34] Legsajátosabb építészeti eleme mégis a főszentély oltára alatti mártírsír megközelítését, a mártírral a sírjára nyíló ablakocskán ( fenestella) keresztüli közvetlen kontaktust lehetővé tevő, föld alá süllyesztett, fedett folyosókripta és az abból nyíló három kápolna (oltárfülke) koszorúja. A folyosókriptából nyíló hármas kápolna- vagy oltárfülke-koszorú pontos párhuzamát nem ismerjük. Viszonylag közeli analógiái Szászföldről ismertek, mint pl. az Altfried által 852-872 között (!) épített hildesheimi dóm kétszintű, szentélyt kerítő kriptája viszonylag keskeny, de magas oltárfülkékkel, az ugyanekkor épült halberstadti dóm ugyancsak kétszintes kriptája, Corvey folyosókriptája három kápolnával, melyből a középső külső kriptaként működött (822-844 között), Vreden (839) női kolostorának folyosókriptája ugyancsak három oltárfülkével stb. [35]

 

A templom meglehetősen nagy méretei ellenére is - a korszak gyakorlatának megfelelően - viszonylag keskeny, gyenge minőségű alapfalakra (65-100-120 cm) épült. [36] Berendezésére a nagymértékű pusztulás ellenére több leletből következtethetünk. A bazilikától délre húzódó nagy árok betöltésében nagyméretű terrazzopadló-tömbök feküdtek, amelyek valószínűleg a templomból származtak. Ezek több rétegben egymásra dobált darabjai éppen az árok északi, bazilika felőli oldaláról dőltek az árok alja felé, egyértelműen utalva arra, mely irányból is hozták őket ide. Radnóti Aladár 1946-47-ben, a récéskúti bazilika feltárásánál az apszisokban ugyancsak "durva terrazzo-padlót" talált, míg a falakon sárgás rózsaszínű freskók nyomát látta. [37] Ugyanott került elő egy négyzetes alapú, trapéz alakú, sárgásszürke homokkőből faragott oszlopfő, [38] ami egy kisebb oszlop vagy nyílászáró dísze lehetett. Kérdés, a templom mely részét díszítették a templom különböző részén talált négyzet alakú padlótéglák, amelyek némelyikébe égetés előtt szalagfonat motívumot karcoltak. A téglák fonatdísze feltűnően megegyezik a legszebb zalavári kőfaragvány, a három darabra tört, különböző helyekről előkerült szalagfonat-díszes "küszöbkő" díszítésével, amit Bogyay Tamás meggyőző érvekkel helyezett vissza a Karoling-korba, s csak a feliratot véli utólag, a korai Árpád-korban bevésett részletnek. [39] A dokumentáció tanúsága szerint a folyosókripta római téglából rakott padlóját [40] egy helyen megbontották, hogy alatta egy kis gödröt ásva színes és festett (Jézus Krisztust, szárnyas angyalokat, esetleg más szentet, apostolt vagy mártírt ábrázoló és felirattal ellátott), több esetben gondosan körbevágott üveglapocskákat temethessenek el. [41] Ezek Európa legkorábbi festett ablaküveg-lapjai, ráadásul jól datálható, hiteles környezetből(!). [42]

 

A templom közelében napvilágra kerültek az ideiglenesen ide települt, speciális szaktudású mesterek műhelyei is: A szentély közelében állt az a műhely, ahol a színes és festett ablaküvegeket készítették, [43] a templomtól délre pedig egy harangöntő-gödör, benne az agyag öntőminta visszahagyott darabjaival. Az öntőgödör nagyobb részét érintetlenül hagyták a későbbi temetkezések, így az agyag öntőmintát is, ami a harang kiöntése után a gödör alján eredeti helyén maradt. Ez alapján a harang szájának átmérője kb. 85-90 cm, a legnagyobb ismert Karoling-kori harang (!). Egyetlen harang maradt épen ilyen korai időből, a Viterbo melletti Caninóból, amit a 9. századra, újabban inkább a század végére kelteznek. A tojás alakú haranghoz hasonló harang töredékei ismertek Haithabuból és Vredenből is a 9-10. századból. [44]

 

A Vársziget közepén tehát egy szent vagy mártírsír tiszteletére alkalmas, folyosókriptás zarándoktemplomot építettek, melynek programja a korabeli bajor, thüring és szász zarándoktemplomokéval azonos: tegyen az ereklyesírban eltemetett mártír Isten segítségével csodákat, hogy a távoli vidékekről is odavonzott népek keresztény hite, ez által pedig az egyház ereje is megnövekedjen. [45] Ennek a grandiózus méretű, díszes kivitelű zarándoktemplomnak az építtetője csakis az a Liupram salzburgi érsek lehet, aki 853/54 táján mesterembereket küldött, hogy infra civitatem Priwinae egy "tiszteletreméltó" templomot kezdjenek építeni, s amiben a Conversio írásakor már "Adrianus mártír pihent eltemetve".

 

 

Zalavár-Récéskút

 

A Várszigettől ÉK-re fekvő, kisméretű sziget közepe táján Radnóti Aladár 1946-47, és 1953-ban egy háromhajós kőbazilikát (h.: 20,2-20,5 m, sz.: 12,1-16,1 m) tárt fel, délnyugati oldalán egy 4 m széles lépcsőtoronnyal. [46] A kívül téglalap alakú templom keleti, egyenes falába három félköríves apszist "írtak be". Az eredetileg osztatlan hajót egy későbbi fázisban 4-4 pillér három részre osztotta. [47] A pillérek építési idejét Radnóti előbb a 11., majd a 9. századra keltezte. Az osztópilléreknek megfelelően a déli és északi falakat is támpillérek tagolták. A nyugati főbejárat mellett az északi oldalon a 3. és 4. pillér között, a délin az 1. és 2. között nyílt bejárat. A nyugati oldalhoz egy narthex csatlakozott, vele azonos szélességű a tőle délre nyíló, Radnóti által "baptisztériumnak" tartott lépcsőtorony. A templomot habarcsba rakott lapos homokkövekből és másodlagosan felhasznált római kövekből építették fel. A hajó padlóját nagy, lapos gránitkövek fedték, míg az apszisokat, amelyekhez lépcsők vezettek fel, durva terrazzo-padlóval borították. Az apszisok falain sárgás rózsaszínű "freskók" (?) nyomai látszottak, nehézkes, esetlen technikával kivitelezve. A templomot Radnóti szerint a későbbi századokban még többször átalakították. [48]

 

Cs. Sós Ágnes 1961-63 között nagyrészt újra feltárta a templom környékét. Ez alapján két korábbi, egy fa és egy kő-fa szerkezetű templomot rekonstruált. Az első fatemplomot a 9. század elejére keltezte s a Nagy Károlyi hadjáratok utáni első missziós tevékenység emlékének tartotta. Ezt követte volna a 9. század második felében a kő-fatemplom, s csak ennek pusztulása után, a 11. század elején épült volna fel a kőbazilika. [49] A Cs. Sós Ágnes által rekonstruált "fatemplomokkal" szemben nem kevés kétely támadt: [50] nemcsak nagy méretüknél fogva voltak egyedülállóak a kora középkori nyugat-európai fatemplomok között, de keltezésük és funkciójuk sem volt egyértelműen tisztázott. A faoszlopok gödrei olyan rendszerhez tartoztak, amely korban követte (!), nem pedig megelőzte a kőbazilika alapozását. A szabálytalan rendszerben elhelyezkedő oszlopokból pedig valójában semmilyen épület nem szerkeszthető ki. Ezért felmerült, hogy azok esetleg a kőtemplom fel-(újjá?)építéséhez emelt bontási és egyben építési állványzathoz tartóztak, [51] vagy olyan, talán nem is szakrális célú faépítmény maradványai, amelyek a részben felújított kőépülethez csatlakoztak. Figyelemre méltó ugyanis, hogy a bazilika körüli temetőből az Árpád-korba sorolt, amúgy sem nagyszámú sírból egyetlen, bizonyíthatóan kora Árpád-kori lelet sem került elő - szemben a várszigeti kápolna és a homokgödör (=Turco-féle templom) körüli Árpád-kori sírokkal -, miként az is, hogy a templomtól északra előkerült telepjelenségek semmi jelét nem mutatják annak, hogy ott ekkor valamiféle kolostor állt volna. Ezért inkább az a valószínű, hogy a korai Árpád-korban a récéskúti bazilika egyáltalán nem is működött templomként, s a romok körüli 10. századi és Árpád-kori telepjelenségek csak egy falusias telep maradványai. Az oszlopok építési állvány helyett alkothatták egy(?) olyan profán épület kiegészítő tartószerkezetét is, amelyet a Radnóti szerint első(?) leégés után keletkezett törmelék elegyengetését követően ("R" réteg felső járószintje) a még használható falakat is bevonva építettek meg. Ez magyarázatot adna az olyan, inkább profán jellegű részletekre is, mint a főapszisnak a Radnóti-féle 2. periódusban történt elfalazására (ha az tömör leválasztó, s nem lépcsőalap volt), a kút ásására az északi oldalhajóban, stb., egyúttal azt a jelentős problémát is megoldaná, miért maradtak a fák a cölöplyukakban. Egy ilyen építmény jól beleillik a Karoling-kor végétől a kora Árpád-korig terjedő időszakba is, amikor a helyben maradt lakosság nagy része - alig egy emberöltőnyi keresztényi lét után - "elvadul" s visszatér ősei kulturális tradícióihoz (ld. pl. az edénymelléklet újbóli feltűnését, a trepanációt az idős nő fején stb.). A fentiekből következően a templom szakrális funkciója a 11. századra lényegében már megszűnt. [52]

 

A hossznégyszög alaprajzú, "beírt" három félkör-apszisú kőbazilika egy hosszú életű templomtípushoz tartozik, amely a Szentföldön és szomszédos területeken már a 6. század első felében feltűnik, és eléggé szélesen elterjed. Hamarosan megjelenik az Adriai tenger partján is, míg Itáliába, egészen a dél-tiroli területekig, csak a Karoling-kor kezdetével jut el, ám ott még a 11. században is kedvelt típus. [53] Ezért a récéskúti bazilikát egyaránt meggyőző érvekkel helyezhették a kutatók mind a Karoling-korba, mind pedig a korai Árpád-korba. A régészeti adatok (sírleletek, rétegviszonyok) alapján azonban bizonyos, hogy a kőtemplom - első és egyetlen templomként - a Karoling korban épült meg a Récéskút szigeten, ami az Árpád-kor kezdetét valószínűleg már mint felismerhetetlen romhalom érte meg.

Korábban felvetődött, hogy a bazilika volt a Karoling-korban a Szt. Adorján templom, [54] az alaprajzi sajátosság és a "baptisterium" alapján pedig, hogy a civitasban álló Keresztelő Szt. János templom. [55] Az újabb adatok fényében azonban az a legvalószínűbb, hogy a Conversio által a "városon kívül" említett nemesi magántemplomok egyikével azonos.