"... a sztyeppén az avarokhoz csatlakozó és vélük a Kárpát-medencébe vonuló keresztény szabírok (azaz magyarok – mert a Bíborbanszületett szerint a magyarok régi neve a szabír volt) ..."

 

A császár a IX. század végi honfoglalók említésekor nem magyarokról, hanem türkökről beszél (amiből persze messzemenő következtetést levonni felesleges, de mégsem mondhatjuk rájuk egyszerűen, hogy magyar), és az ő eredeti nevükként említi a szabartoiaszphaloit:

 

 

 

 

 

Egész pontosan két helyütt emlékezik meg a császár kora ókorba vezető szabar népnévről

 

 

XXXVIII, 3–10:

 

„A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek … De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szabartoiaszphaloinak hívták.”

 

 

 

XXXVIII, 24–31:

 

„Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szabartoiaszphaloinak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre …”