Szőke Béla óta a klasszikus honfoglaló temetőkben és a köznépi temetőkben nyugvók etnikai azonosságát a tárgyi hagyaték számos párhuzamával igazolja a magyar régészet. Azonban az etelközi magyarság tárgyi hagyatékának több évtizedes hiábavaló kutatása rámutatott arra a tényre, hogy a honfoglaló magyarság tárgyi hagyatéka már az új hazában alakult ki. Ezt igazolja a kavar hagyaték elkülönítésének mindeddig sikertelen volta is. Mindez azt jelenti, hogy az etelközi magyarságot a tárgyi hagyaték segítségével nem, csak a temetkezési szokások vizsgálatával mutathatjuk ki. A temetkezési szokások mély gyökereit, etnikumjelző mivoltát a régészet számos kor és kultúra vizsgálatával igazolta.

 

Mindennek elméleti hozadéka rendkívül súlyos, hiszen a klasszikus honfoglaló és köznépi temetőkben gyakorolt temetkezési szokásokat Szőke Béla óta több neves kutató is igazolta. A köznép temetkezési szokásai a szarmatákéval és az avarokéval mutatnak messzemenő megegyezést, amint azt már Szőke Béla is megírta.

 

A „Dunántúl-jelenség”, a klasszikus honfoglaló „vezetőréteg” hiánya a Dunántúlon, nem magyarázható az Árpádok köznépének ottani megszállásával, amint azt Mesterházy Károly tette, hiszen ugyanazon társadalom különböző rétegei sohasem települnek meg egymástól elkülönülve.

Innen