*felhő Creative Commons License 2007.10.12 0 0 4003
 

Pablo Neruda

 

Ha nem volna ilyen holdszínű a szemed,
s ily napszínű, miközben agyag, tűz, s
munka formál,
ha nem lakozna benned a lágyan libbenő lég,
s nem lenne az egész hét ámbra-illatu tőled,
ha nem volnál magad a tündöklő, arany perc,
mit vadszőlőivel az indás ősz befuttat,
s a kenyér is, mit az illatozó hold
dagaszt szitáló lisztjéből az égen,
ó, akkor nem szeretnélek, szerelmem!
Mindent ölelek, ha téged ölellek,
fövenyt, időt, a zápor nyurga fáját,
s azért él minden, hogy én élve éljek:
hogy mindent lássak, nem kell messze mennem,
mindent, mi él,ott látok élni benned.

 

 

 

 

 

{17}
Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.
Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.