Tulajdonképen egy tény, hogy felnőtt emberek vagyunk, és magunk vagyunk felelősek tetteinkért, életünkért ... egyszerűen azért, mert senki nem akar gyámkodni felettünk ... szerencsére. Vagy ha néha mégis, annál rosszabb.
Ha olyan ingerenciánk van, hogy "megmentsük" felnőtt embertársunkat, merőben rossz stratégia ócsárolni a döntéseit ... egy empírikus tény, hogy ettől megerősödik a választása, mivel egyszerűen így működik az emberi elme. Tulajdonképen csak egy esélyünk van az ilyen játékban, hogy ő maga változik, ő maga jut más döntésekre. A döntésben úgy tudjuk bátorítani, ha elfogadjuk azt ... még a szerintünk hibásakat is - feltéve, hogy számunkra nem okoznak tényleges sérelmeket, problémákat. Ha egy általunk jónak vélt keskeny ösvényt hagyunk csak neki, akkor pont azt tesszük, mint amitől óvjuk, mint amiből ki akarjuk segíteni .. és ráhúzzuk saját vas-álarcunkat. Mindez azon a hipotézisen alapul, hogy a mi utunk az ő számára nagyobb öröm mint a mostani - ha nekünk jobb, neki is jobb. (és milyen furcsa, ezt gondolja ő is :-) Saját aggódásainket, félelmeinket vetítjük ki rá.
De ha az önmagáról szóló minden döntését elfogadjuk, mitől fog mégis arra menni, amerre mi gondoljuk? Nos, erre semmi garancia nincs - szerencsére. Egyetlen amit tehetünk a személyes példa, hogy a saját életünk kiegyensúlyozott és boldog - támaszkodva az emberek azon evolúciósan kialakult szociális képességére, hogy sokmindent követnek ami jónak tűnik, ami sokaknak bevált. Ha meg nem, hát nem.