-tamas- Creative Commons License 2007.10.06 0 0 12029
Spartathlon 2007

A verseny közeledtével egyre nőtt az aggodalmam, mi lesz velem. Ugyanis idén a szokásos kevésnél is kevesebbet futottam. Az UltraBalaton [http://ultrabalaton.hu/index.html] (június 23–24. ) óta csak kilenc futásom volt, összesen háromszázötven kilométerrel. (Három hónap alatt alig több, mint a tavalyi Spartathlon előtti három hétben.) Balázzsal kétszer mentem el futni a nyáron, mindkét alkalommal szégyen szemre BKV-ra kellett szállnom.
Idén ismét elkísért Edit. A korábbi stoppol–ahogy–tud taktikát idén, kismamaként egyikünk sem akarta. Hál'istennek Tamásék a szárnyuk alá vették és Korintosztól Editet furikázták, vagyis engem kísértek.
A rajthoz már 6:20-ra kiértünk. Csak hömpölygött a tömeg a parkolótól Herodes Atticus színházához. Elmentem a tér csöndesebbik végére kicsit gondolkozni, miért is vagyok itt. Majd megkerestem a többieket, fényképezkedtünk, mindenkinek a legjobbakat kívántam. Megjött Levente is. Így készült pár teljes csoportkép. Tamás ötletére megpróbáltuk felhívni Atilloszt. De csak csöngött a telefonja a vakvilágba.
Beálltam jó hátra. Több, mint háromszázan indultunk, így dugó alakult ki a sétány elején. Elmentem hát Edithez még egyszer elköszönni. Riadtan kérdezte mit akarok. Mondom csak adni még egy puszit.
Végre elindult a verseny. Már egy éve vártam rá.
Balázs a nyeregben fényképezett. Tőle is elköszöntem és kocogtam lefelé az Apostolou Pavlou sétányon az athéni virradatban. A metrónál új utcákba tereltek, de mire kiértünk az Iera Odos-ra helyreállt a rend.
Még nagyon enyhe volt az idő. Alig akarta elérni a pulzusom a százhúszat a lejtőn. OJ-t láttam, Jenőt, Brown–ékat, Seppot és Marioszt.
Az első két frissítőn elkapott vizespoharakkal után töltöttem a kulacsomat. Szomorúan vettem észre, hogy az UltraBalatonon kihasadtat sikerült elhoznom. Ott is jó volt vagy száznyolcvan kilométerre, talán még tovább is kitart.
Az autópályán szépen kibójázták nekünk a szervezők a leállósávot. Így még a motorosoknak sem jutott eszükbe jobbról előzni a reggeli dugót.
Szépen mentünk mendegéltünk. Fogytak a kilométerek. Közben a Nap is egyre erősebben dolgozott. A frissítőknél nem volt akkora a tömeg, mint amekkorára a népes mezőny miatt számítottam. Azért nagyon kellett figyelnem, hogy a szokásos vizet–a–kulacsba, egy–pohár–valami–belém, egy–két–keksz vagy gyümölcs, kulacsot–visszaszerezni, indulás, részidőnyomás tevékenységsor a lehető leggyorsabban menjen. A keksz kínálatot Sezamkival és aszalt áfonyával dobtam föl. A meleg miatt nekiálltam fél óránként hat szem sóval pótolni, amit kiizzadtam. És locsoltam a fejem amennyire csak lehetett.
Aszpropurgosznál végre letértünk az autópályáról. A városka főtere után a szokott üdvrivalgással vártak a gyerekek. Majd jöttek az első olajtartályok. Itt két német legény kérdezett rá, hogy én vagyok–e én. Elbeszélgettünk egy kicsit. Egyikük újonc volt.
Utána a befordult hajónál értem utol Ákibácsit. Úgy tűnt jól van. Nem sokára jött Attila, aki aggódott, hogy a futás, a meleg meg a vírus együttesen mennyire terhelik meg a szívét. Kazuár és Forrest együtt futottak. Az emelkedőn beszélgettünk egy kicsit, de a lejtőn elszakadtunk egymástól.
Nea Peramos környékén Mónikát is utolértem. Nagyon jókedvű volt. A fiúkkal ellentétben nem panaszkodott. Bíztam benne, hogy később is jól tudja érezni magát, és célba ér.
Az egyik frissítő után jött vissza minden. Ahogy fölért, éreztem ezt most nem tudom megtartani. Ha nem nyitom ki a számat, megy tovább az orromon át. Azt már próbáltam egyszer, éppen tizenöt éve, nagyjából ugyanitt, és annyira emlékezetes maradt, hogy nem akartam megismételni.
Úgyhogy kitátottam inkább a számat, úgy Chepkemei–módra [http://runningtimes.com/rt/articles/?id=7224]. Semmi lassítás, csak oldalra fordulás. Három részletben kijött, ami ki akart. Szerencsére még éppen csak eljöttem a frissítőtől, így nem volt időm megenni a kekszet, banánt. Most már nyugodtan megehettem.
A Megarából kivezető úton, a járdán várt rám Edit. Vidám volt. Nagyon megörültem, hogy láthatom. Eddig sima útjuk volt.
Az autópálya alatt átjutva megláttam Zolit, aki szörnyen görnyedten ment. Alhasi gondjai voltak, mint kiderült már három hete. Nem tudtam rajta segíteni, hát mentem tovább.
Idén a Kokkinisz szállodához is tettem egy csomagot. Jó ötlet volt. Minek vigyek mindent magammal, amikor egyszerre úgysincs szükségem mindenre. Megpróbáltam röptében utánatölteni, ahogyan a vadászgépeket szokás.
Ez a hányás dolog még kétszer–háromszor előjött. Mindig akkor, amikor egy nagy pohár gyümölcslevet ittam meg. Éles eszemmel kitaláltam, talán le kellene szoknom a gyümölcslé ivásról. És valóban, tovább már nem kísértett.
Talán Kinetában volt, hogy egy boltból Forrestet láttam kijönni. Hú, de elbambultam, vagy a hányások alatt előzött meg. Kiderült – sajnos – egyik sem. A bolthoz már autóval jött. Akárcsak OJ.
Még később Ákibácsi állt bánatosan az út szélén. Rögtön tudtam, mi a pálya. Szívszakadva köszöntünk el egymástól.
Így jött el Isztmosz környéke. Az utolsó olajos hely. Itt más látni a nagy hajókat, ahogy sorban állnak a csatornához. [Most látom a drága Google még egy újabb darabon tett föl szebb képet. Ha megírtam ezt a beszámolót, frissítem az útvonalat is – amit így is elég jól eltaláltam.]
A részidőkön láthattam, hogy a nemfutásnak és a melegnek megvan a hatása. Csak nyolc és fél óra után fogok a találkaponthoz érni.
Így is lett. A ponton már nagyon várt Edit meg a többiek. Sajtos–joghurtos tésztát kértem, a kulacsomnak pedig ragasztószalagot. Mindent gyorsan megkaptam (még sört is), mehettem is tovább. Közben Balázs elmesélte mit csináltak csinálnak a többiek. Alighogy elköszönt, Kimie előzött meg. Akárcsak tavaly.
Szépen megettem, megittam mindent, majd folytattam az utamat. Még mindig jó meleg volt.
Pár faluval később utolértem Kimiét. Rosszul nézett ki, éppen sétált. Vízzel kínáltam, amit szó nélkül elfogadott. Mondtam mossa meg az arcát. Azt is megtette. Na akkor futhatunk mondtam, és elindultunk.
A főutat keresztezve Régi Korinthosz előtt, vettem észre Lacit. Jókedvű volt mint mindig. Együtt futottunk föl Eiolfra. Így értünk a találkapontra. Editék már vártak minket, de nem ragadtam le – mentem tovább. Itt láttam utoljára Lacit.
Screech néni szőlőlugasában Katerina volt az egyik pontőr. Talán más érdekes nem is történt az első Zevgolatioig. Innentől már nem kellett a sapkám. Edit mondta, hogy Balázsék hiába várták Jenőt Korinthosznál, csak nem jött.
A faluból kimenet adtam néhány autogramot a gyerekeknek. Rendesen megdolgoztak érte, mert futniuk kellett, amíg el nem készültem. A híd után kezdődött végre a némeai völgy.
Közben az időmön látszott, hogy semmit sem faragok le a hátrányomból, hanem inkább még teszek hozzá.
A völgyben sem sok érdekes történt, talán csak az, hogy a halkioni pontőrök – ahelyett, hogy velünk foglalkoztak volna – inkább a kísérőkkel hadakoztak. Egészen pontosan csak egy ilyen jóember volt, de ilyet még nem láttam soha. Ez az egy is sokkal több volt a kelleténél. Nem értem miért lennének a pontőrök és a kísérők ellenfelek. Szerintem sokkal inkább sorstársak. Bele sem mertem gondolni mi lesz még ott este tízig, ha már hétkor ennyire megviseltek az idegei.
Mire Némeába értem szépen beesteledett. Itt jött az újabb rossz hír: Levente az ötödik–hatodik helyről visszaesett, majd eltűnt, felszívódott. Sötétben folytattam, a Hold már felkelt, de még nem ért a hegyek fölé.
A következő ponton – ahol tavaly [Balhó] Ákossal találkoztam (bárcsak jöhetne megint) – Jenőbe botlottam. Egyrészt nagyon sajnáltam, hogy már a pálya szélén áll, másrészt viszont megörültem, hogy még sincs leltárhiány.
A hajdani földút kezdeténél megkaptam a fejlámpámat (én küldtem oda). Egyáltalán nem kellett, olyan szép holdvilág volt. Még a távvezetékek árnyéka is látszott az úton.
Ezen a földúton nagyon megrogytam. Hiába ettem, szörnyen gyengének éreztem magam. Bár a mezőny szellős volt, így nem nagyon előztek meg, de azt látnom kellett, hogy pár éve Gusztival itt sokkal gyorsabbak voltunk.
A helyzetem nem volt túl rózsás. Alig túl a felén még cudar sok van hátra. Ez így nem mehet sokáig, valamit mindenképpen tennem kell.
Az első amit tehettem, hogy minél hamarabb beérek Malandrenibe. Igyekeztem sietni és közben erőltettem az evést is – Sezamki és aszalt áfonya. Jól emlékeztem mennyire cikkk-cakkos út vezet le Malandrenibe, így nem zavart, hogy hol jobbra, hol balra visz az út, a falu meg alig közeledik. Végre ráfordult az út a falura. Ebben az állapotban a zúzós lejtő különösen nem esett jól, de menni kellett.
Már vártak Editék is, Balázsék is. Finom tejes teát ihattam és kértem Balázst gyúrjon meg. Tamás máris hozta a matracát. Egy félreeső helyen vett kezelésbe Balázs. A legjobb az volt amikor masnit kötött a lábszáraimból és az egészet visszanyomta a keresztcsontomhoz. (Én közben a hasamon feküdtem.)
Gyúrás után még kértem tizenkét perc alvásidőt. Úgy tűnt mintha megoszlana a társaság, hogy ennyi heverészés után szükségem van-e még alvásra is. DE én már akkor aludtam.
Nem is tudom ki ébresztett. Ilyenkor muszáj azonnal felkelni, mert különben nagyon gyászos vége lesz a további engedményeknek. Úgyhogy összeszorítottam a fogamat, felkeltem, vettem a holmimat (övtáska, kulacs, tejberizs) és mentem.
Jó is volt, hogy szorítottam a fogamat, mert a takaró alól előbújva hidegnek tűnt az este. A vacogás csak a lejtő alján, majdnem a következő pontnál múlt el. Ott csak bemondtam a rajszámomat és nyomtam egy részidőt nem is lassítottam. Megettem a tejberizst. Nagyon jól ehető röptében.
Lyrkeáig még van egy álmos kis falu. Itt érhettem utol (megint) Kimiét. Csöndben mentünk tovább.
Lyrkeáben a ponton tejet ittam és megint elvittem egy tejberizst. A város szélén Eiolfba botlottam. Együtt értük utol Akikot. Minket meg Kimie fogott meg. Így értünk négyesben Kaparellibe. A közbülső pontnál nem álltam meg, hanem megettem a nálam levő tejberizst. Kaparelliből én indultam tovább elsőként. A szerpentinen végig gyalogoltam. Igyekeztem feszített tempóban gyalogolni, de egy lépést sem futottam, ahogy azt Aritól tanultam (neki meg Seppo mondta).
A két lány még utolért futva, de onnantól ők is inkább gyalogoltak.
A szerpentin tetején, szinte az autópályánál értem utol Arit. Nagyon rosszul nézett ki és lassú is volt szegény.
A ponton már vártak Editék és Attiláék. Egy kis sör és már indultam is. Az ösvényen Balázs jött lefelé.
Mentem, mentem, egyik kanyar a másik után, kőgörgeteg, megint kanyar, végül felértem oda, amit már Malandreniből kifelé lehetett látni.
Itt mindig nagy huzat van. A pontőrök előzékenyen készítették a takarót, de én inkább elindultam lefelé. Ahogy bukdácsoltam lefelé megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan jöttünk itt le Gusztival. Most még hihetetlenebbnek tűnt, hogy azt a rengeteg megpróbáltatást zokszó nélkül tűrte.
A sangasi lányoktól tejeskávét kértem. Közben felvettem az idekészített fölsőmet és kitakarítottam a cipőmet meg a zoknimat. Már túl sok kavicsot és vackot rúgtam bele. A kávéjuk nagyon finom volt, évek óta ugyanazt a kifinomult művészi színvonalat tartják. Érdemes itt kávézni.
Ugyanazt tettem, mint Malandreniben és Lyrkeában: elvittem egy tejberizst, ami a tele kulaccsal együtt kitartott a következő nagyobb pontig. A közbülső kicsiket meg egyszerűen kihagytam, csak bediktáltam a számomat és elköszöntem.
Nestaniban Editéken és Balázsékon kívül Peetert találtam. Egy széken, pokrócba csavarva aludt. Mellette felesége őrizte az álmát. Megint megkértem Balázst gyúrjon meg. Nagyon hiányzott egy újabb masni a lábszáraimból.
Utána felkaptam a hosszúnadrágom meg a tejberizst és mentem. (Peeter még mindig aludt.)
Egyre nagyobb késésben voltam az elmúlt évekhez képest. Úgy számoltam a virradat Tégeában esetleg a Tripoli–Spárta főút elején ér majd. A második Zevgolatioig csak egyszer vettem vizet meg két izotóniás itókát kaptam föl.
Zevgolatioban gyanúsan nagy csönd fogadott. Se Editék, se Balázsék. Bíztam benne, hogy a lehető legokosabb dolgot művelik, amit ilyenkor ember tehet – alszanak.
Egy széken Pasi üldögélt elgyötörten. (Balázstól hallottam: a Csatornánál még az élbolyban volt. (Később Pasitól megtudtam: eltévedt. Háromnegyed órájába került.)) Mondta, hogy fáradt. Próbáltam vigasztalni, hogy az errefelé, ilyenkor egyáltalán nem ritkaság, sőt inkább ez az általános állapot.
Tejberizs, itóka és irány tovább. A következő két kis pont megint kimaradt. Így értem el Tégeába. Közben egyre több szín jelent meg. Eddig is nagyon jól lehetett látni a holdvilágban. Talán Sangas után láttam meg a hegygerinc fölött az Oriont. Később megjelent a Vénusz is. Nagyon ragyogott. Majd egyre világosabb lett a keleti ég alja.
Tehát jöttek a színek és jött Tégea is. Itt sem találtam ismerősöket. A hosszú gatyámat egy lakóbusznál hagytam. Alighogy továbbmentem a kis úton satufék mellettem: megjöttek Editék. Nagyon aggódtak, izgultak. Mondtam, hogy semmi gond. A lehető legjobbat tették, amit csak tehettek. Én is szívesen aludtam volna, de előbb ezt befejezem. Kértem a második pontnál várjanak be – bár nem találkapont – hagy' adjam oda a fölsőmet meg a lámpámat.
Innentől jön egy hosszú kaptató, amivel kikerülünk a Tripoli–medencéből, egy találkapont, majd egy hullámos fennsík, az Emlékmű (egyben találka), Holdbéli táj, iszonyat lejtő, közben még egy találka és végül egy végtelennek tűnő, lapos, pár kilométer.
Ahogy kisütött a Nap elkezdtem újra inni és sót szedni. Ennek ellenére öt–hat kilométerenként meg kellett állnom pisilni (pontosabban: sétáltam vele). Elég sok jött ki belőlem és a színe olyasmi volt, mint a 1:2 arányban kevert kóla–fantának.
A parkolóban már várt mindenki. Míg Balázs meggyúrt még egyszer, Edit kivette az övtáskámból a leves és kakaó porokat, meg a fölösleges áfonyát.
Jeget is kaptam, ami nagyon–nagyon jól jött. Idén találkoztam először jéggel a Spartathlonon Régi Korinthosz környékén. Nagyon jó ötlet. Talán Scottnak köszönhető, ők értetlenkedtek tavaly, hogy hogyan lehet ilyen melegben meglenni jég nélkül.
Visszakaptam a sapkámat és jeges kulaccsal, izotóniás itókával, tejberizzsel felszerelkezve elindultam.
A következő két kis ponton nem volt sem jég, sem itotónia. Ez nagyon érzékenyen érintett. Igyekeztem jól érezni magam, de nagyon nem ment. Színes foltok kezdtek ugrálni a szemem előtt, alig bírtam tartani a karomat, emelni a lábamat. Újra Sezamki meg aszalt áfonya. Így értem el az Emlékműhöz. Közben Akiko olyan tempóban előzött meg, hogy azt hittem egymással szembe futunk.
Az Emlékműnél Ákibácsi jött elém. Sört, jeget, izotóniát kértem és lerogytam egy székre. Ittam, ittam közben valaki locsolt. Egy idő után Balázs szólt óvatosan, ha nem akarok vitát, akkor húzzak innen, mert a pontőrök az én állapotomról beszélgetnek és nincsenek róla jó véleménnyel.
Fölkeltem, elköszöntem és elindultam határozottan. Jött a Holdbéli táj. A hőség már rég megjött hozzá. Fönt a pusztaságon sem volt jég. Még egy ponton kellett túljutnom és nemsokára elkezdődött a lejtő. Még egy kis árnyékot is lehetett találni.
Közben helyrejöttem és igyekeztem "megfutni" a lejtőt. Meg is előztem egy–két embert, köztük Yoshiot, akinek ez volt zsinórban a tizenegyedik Spartathlonja.
A lejtős tempó mellékhatásaként lejjebb rázódott minden a beleimben. Az utolsó pillanatban értem el a találkaponton a csendes magányt. Leadtam Editnek az övtáskámat. Csak a jeges kulacsom maradt, meg egy üveg izotónia.
Ahogy mentem tovább lefelé Levi autózott föl. Egy idő után mellém állt, de nem nagyon tudtunk beszélgetni.
No végre vége lett a lejtőnek. Egy vendéglőben szereztem jeget, így csak integettem a túloldali frissítőpontnak, az utolsó előttinek. A hosszú egyenesen megláttam előttem egy futót, de rögtön le is tettem róla, mert iszonyú messze volt.
Itt a helyiek nagyon együttérzők. Délután kettő volt, de felugrottak a kávéház asztalaitól és rohantak tapsolni. Ahol elhaladtam, mindenhol megállt egy kicsit az élet és tapsoltak.
Már feltűnt az Evrotasz hídja. Mire felléptem rá, az előttem futó már lent volt róla. Ekkor úgy gondoltam, ez az előny mégsem reménytelenül sok, meg kellene előznöm.
Az utolsó pontról csak egy üveg vizet kaptam föl, pedig több csomagot is nekem akartak adni. (Ugyanis idén hetvennégyes volt a rajtszámom és az a pont a hetvennegyedik.)
A víz nem volt jó semmire, csak arra, hogy leforrázzam vele magam. Éppen, hogy nem forrt.
Nagyon kellett igyekeznem, mert a főutcán előzést nem tartom túl stílusosnak. Meg is fogtam Kazuhirot még az országúton jóval az első jobb kanyar előtt. Ez a jobb kanyar mindig megviccel. Nagyon jól el tudnám képzeni közelebb is.
Mögöttem megjelent néhány biciklis legény, a helyiek tapsoltak az út mindkét oldalán, de ezekből már nem sokat láttam, egyre inkább befelé figyeltem. Végigpörgött előttem az elmúlt másfél nap, hogy mennyien segítettek, mennyi mindent kaptam és közben milyen kishitű voltam.
Még egy jobb kanyar. Forgalom, keresztutcák. Végre itt a csöndes, elzárt rész. Egybekötöm a sapkámat és az üres, repedt kulacsomat. Föltűnik Ákibácsi egy magyar zászlóval. Cserélünk. Mosolyog. Itt van Edit. Egy ölelés, egy puszi. No, még pár méter. Öt lépcsőfok.





Azt már tapasztaltam, hogy ilyen időben a Leonidasz bronzlábán sütni–főzni lehet, így ravaszul csak a szobor kőtalapzatát fogtam meg. George írta az időt, a tavalyi leány pedig adta a vizet. Finom, hideg volt. Az ismerős jóember a koszorút adta. Kezet nyújtott. Nem nagyon bízhatott bennem, mert a plexitömböt a fotózás alatt egyáltalán nem akarta elengedni. Megölelhettem Editet.
Végre vége lett a kis ünnepségnek és együtt mehettünk az orvosi sátorhoz.
Míg a jobb cipőmet, zoknimat vettem le a lábmosáshoz valaki majdnem kicsomózta a bal cipőmet. Hál'istennek még időben észrevettem és nagy ordítással elrántottam a lábam. Megmaradt a csomóm.
Felfeküdtem a tábori ágyra. A vérvételtől nem is lettem sokkal rosszabbul. Szerencsére jött elég vér és nem kezdtek turkálni, pumpláni.
Sajnos behozták Seppot. A parkolóból. Eltűnt benne három üveg infúzió. Talán nem véletlenül hozták be.
Edit elindult a szállodába szobát szerezni, bőröndöt keresni.
Közben megjött Peeter, Kimie – nagyon megörültünk egymásnak – és Yoshio.
Azt hittem ripsz-ropsz összeszedtem magam, de utólag kiderült egy órával a célba érésem után indultam el a szállodába.
Eleinte jó ötletnek tűnt gyalog menni, de később mégis nagyon soknak tűnt az az öt–hat saroknyi távolság. Peeter felesége talált rám, amint egy lépcsőn ücsörögtem. Ő kísért be a szállodába.
Megtaláltam a szobánkat és elnyúltam az ágyon.
Ezt a pillanatot vártam már másfél napja.