Ha már cédulkák... nem tartogatom magamnak tovább, ezzel a Demény Péter-verssel egy fájlba van elmentve a gépemre még néhány szöveg. Mazsolázok picit belőlük. Az elsőt - azt hiszem - a literán olvastam anno, de nem biztos, sajnos nem írtam fel a forrást.
---------------
Kukorelly Endre
A haza koszos
Ahonnan nézem. Innen nézve. Unterwegs. Épp beestem választani amúgy. Berlinből nézve merő kosz. Lakcímkártya nélkül nem megy, ha nincs lakcímkártyád, nem szavazol. A kosz nem piszok, hanem valami bőrbajféleség, ha koszos vagy, nem elég kifürödnöd. Vakarózol. Vágtáztam 940 kilométert, hogy szavazzak, és nem volt nálam a lakcímkártya. Anélkül nem lehet, bármely dokumentum ha van, de lakcímkártya nincs, kész, hiába rendelkezik fölötted baszkikám az útleveled, személyid, úttörő-igazolvány, anyakönyvi kivonat, bárca, katonakönyv vagy uszibérlet, hiába van ujjlenyomatod, hiába szerepelsz a választói névjegyzékben, hiába vagy te, becsszóra te vagy te, szomszédod ott ülhet a bizottságban, lehetel – csak viccelek – magyar köztársaság érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat, az lófasz, világ legfontosabb irata mi?, a lakcímkártya. Hude koszos vagy, kisfiam, ezt anyai hangon hallom zengeni, pedig csak a piszokra vonatkozik, focizás porára-sarára, igaz viszont, hogy akkor meg ne vakargassam. Átbillenek a határon, elönt mindent a kosz. Jó, elönt a mocsok. Az utak, sínek mellett szeméthalmok sora, gyomorforgató politikainak mondott óriásplakát-tömegek, elképesztő pártember-fejek, ránézek, vakarózok. Ne nézzek oda? Tudok úgy nézni? Azt találtam mondani Berlinben egy irodalmi beszélgetésen, publikum előtt, hogy azért szeretek itt lenni, mert a helyi vircsaft számomra mindössze háttérzaj, nem kötelezően értem, értek, amit értek, termékenyen félreértek, csak az veszem ki, amit nagyon akarok, mire egy aktuális magyar besszervisszer, amúgy helyes-kedves okostojás odajön, és aszongya, hogy ilyet nem lehet mondani a németeknek. Nem lehet mondani a németeknek. Nem lehet mondani a németeknek. Tehát/de hát én pont azért menekülök otthonról, hogy ne mondják meg nekem, mit dá és mit nyet, pont azért menekülök Németországba, hogy végre rendesen hozzáférjek a magaméhoz. Magamhoz. A (szerintem) fontos dolgokhoz, ebben a szép gerajsban: hogy azt vegyek ki belőle, amit akarok. Például Berlinben megnéztem a Melankólia-kiállítást, Lipcsében a Parsifal bemutatóját. Teljesen véletlenül. És én döntöttem így. Viszont fogalmam sincs arról, mi megy pártvonalon. Teszek rá.
Aztán hazajöttem.
Megkerestem a lakcímkártyát.
Íme, hát megleltem.
Ne plakátozzatok.
Ne szónokoljatok.
Hanem szedjétek föl a szemetet.
----------------
" kilencvenegyben és kilencvenkettőben olyan káosz volt, azt hittem itt a vég
egyetemista voltam, kaja semmi, mindenki részeg, nem volt villany, a szobánk ablakából egy
sötét dombra láttam, állandóan füstölgött a szemét
a konyhában nagy lánggal égett a gáz, de senki nem főzött
erről jut eszembe, hogy Belgorodban egy táborban orosz gyerekek elégették a
pionírnyakkendőiket nyolcvanötben
a tábort erdő vette körül, nem mertünk odamenni, mert élt ott egy mutogatós bácsi
lesétáltunk a faluba, semmi nem volt, az emberek a kapuban ültek egész nap, köpködték a
szotyit
irtó kedvesek voltak, de mi hátráltunk, mármint mi, kárpátaljaiak
volt az egészben valami zsigerekig hatóan fontos, mert szar volt minden, mégis nagyon
sírtunk, amikor eljöttünk, tiszta misztérium
a kollégiumban éjszaka kezdődött az élet, mindenki olyan bábszerű volt, elvolt magában, egy
srác, emlékszem, órákig állt a folyosói neoncső alatt, és apró kövekkel dobálta, amíg a fehér
üvegek apró darabokban le nem estek
folyton betörték az ajtókat, az ablakokat, de nem vittek el semmit
aztán elmúlt
mások, nálam idősebbek, egész eposzt tudnának írni a legdurvább sztorikból, én azért nem
voltam benne a sűrűjében és nem is vagyok jó megfigyelő
most Beregovóban vagyok, a titkárnő itt csámcsog mellettem
hatévesen a suliban rajzórán alkottam egy sokfejű lényt, hüllőt vagy sárkányt, megmutattam a
tanárnyanyának, mondtam neki, hogy ez isten
a néni nagyon feszült lett, csodálkozott, hogy hol hallhattam ezt a szót, nagyon leszidott
én sem értem, otthon csak rókarudival ijesztgettek
amúgy volt nálunk karácsony meg minden, de a suliban titkolni kellett, Istenről ennyit
egy időben lehetetlen volt kenyeret kapni, a nyolcvanas években, már dél körül beálltam a
sorba, ott játszottunk délután négyig, gyerek voltam
sokszor csak késő este jött a nagy, sötétzöld teherautó a kenyérrel, akkor felbomlott a sor,
mindenki előrerohant, kezdődött az ordítozás
a nyomakodás, így neveztük
ha nem voltál elég ügyes, például elájultál a nagytestű felnőttek meleg szorításától, vagy
kiestél, nem tudtál visszafurakodni
alig tudtam visszafurakodni
vagy úgy odabaszott valaki, hogy ordítva rohantam haza, de ez ritka volt, mindig kibírtam
vagy már a célnál voltam, de volt egy vasrúd, odaszorítottak a vashoz, elhánytam magam
besötétedett, mire hazaértem, a kenyér csirizes okádék, kényeskedni nem lehetett..."
(részlet a Kódából)
/ Kukorelly Endre: ROM – A komonizmus története, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2006 /
-------------
És egy részlet egy Herta Müllerrel készített interjúból, egy 2004-es ÉS-ből:
Herta Müller: Német kisebbségi családban születtem Romániában. Tizenöt éves koromig egy kis eldugott bánáti faluban éltem, körülbelül 30 kilométerre Temesvártól, ahonnan még aszfaltozott út sem vezetett a városba. Az én falumban csak németek éltek. A környéken sok kisebbség élt egymás mellett. A nagypapám átjárt sakkozni egy másik faluba, Végvárra, ott csak magyarok laktak. A közelünkben volt egy szlovák falu, Vukova, meg egy román falu, Duboz, de a különbözo falvak lakói nem keveredtek, nem érintkeztek egymással. Legfeljebb akkor jártunk a szomszédos falvakban, ha tudtuk, valamilyen ünnep van, akkor megnéztük, "mit csinálnak amazok". Tizenöt éves voltam, amikor - elvégezve a falusi iskolában a nyolc osztályt - bekerültem a városba, a gimnáziumba. Mindig az volt a benyomásom, hogy ha radikális helyváltoztatásra kényszerültem, egyfajta törést éltem át - az volt mindig a kérdés, hogyan állom meg a helyemet az új helyzetben. A gimnázium akkor számomra két szempontból is törést jelentett: a helyi nyelvjárást fel kellett cserélnem a városi németre, a hochdeutschra, és aztán a román nyelv is új volt, én ugyanis addig nem beszéltem románul. Ezért akkoriban gyakran álltam értetlenül a helyzetek elott, amelyekbe kerültem. Romániában egyébként az etnocentrizmus mindennapos jelenség volt, szinte mindenkiben élt, természetesen a német kisebbségben is. A mi esetükben ezt még tetézte a náci múlt, amitol nem határolódtunk el, nem is foglalkozott vele senki. Ehhez persze az adott alapot, hogy az állam sem nézett szembe saját történelmével. Románia Antonescuval szintén Hitler szövetségese volt, de Románia meghamisította a történelmét. A hivatalos történetírás szerint a románok mindig is a gyozedelmes szovjet-hadsereg oldalán álltak, pedig ez csak a háború utolsó három napjában volt így. És akkor a német kisebbség azt mondta: "Ha a románok meghamisíthatják a történelmüket, akkor mi miért kell hogy azt mondjuk magunkról, nácik voltunk?". Így aztán ezek a kérdések mindvégig ott lappangtak a felszín alatt. Ráadásul ott volt még a sokféle eloítélet: például a románok lusták és koszosak, a magyarok hirtelen haragúak, vagyis minden kisebbségnek megvoltak a maga kliséi... Mi természetesen jók voltunk: szorgalmasak, tiszták, rendesek... Amikor aztán bekerültem a városba, román barátokat szereztem és elmentem hozzájuk, azt gondoltam: "Uramisten, hisz ezeknél nagyobb tisztaság van, mint minálunk! Hogyhogy? Hogyhogy ilyen tiszták ezek?" És attól kezdve már semmi sem volt érvényes, az egész neveltetésem hirtelen nem ért már semmit. Csak 30 kilométerre voltam az otthonomtól, és az egész nem ért már semmit! És akkor neki kellett látnom, hogy újra összerakjam magamnak a világot, mindabból, amit látok, azokból a véleményekbol, amelyeket magam alakítottam ki magamnak a világról. Ezt életem során késobb még egyszer át kellett élnem, nagyjából ugyanez ismétlodött meg, amikor elhagytam Romániát, és Németországba kerültem. Már elmúltam harmincéves, és bár minden német szót értettem, Németországban gyakran mégsem értettem a helyzeteket. És aztán arra is rájöttem, hogy a nyelv, ez az úgynevezett közös nyelv csak az egyik síkját jelenti a megértésnek, mert a helyzetek sokkal több dologból állnak össze, és ha az ember a többit nem érti, akkor a nyelv önmagában - a szó szerinti megértés - nem sokat segít, és az ember kívül marad, ha nem érti a helyzetet. Németországban például eleinte nem értettem, hogy valami humoros-e - a német humor elég fura -, nem tudtam megkülönböztetni a humort a gonoszkodástól. Nem tudtam megkülönböztetni, hogy valami szándékosan gonosz, vagy csak akaratlanul az, nem éreztem, mihez hogyan kell viszonyulnom. Ez teljesen elbizonytalanított. Aztán a szavakat is mind új tartalmakkal kellett megtölteni... Akkor azt gondoltam, milyen hülye dolog ez, hiszen újra kellene tanulnom a szavakat, meg kellene tanulnom a nyelvet, amit addig is beszéltem, de nem tudom újratanulni, mert már tudom. Ez gyakran összezavart és nagyon elbizonytalanított. (...)
Utólag gyakran azt kívántam, bárcsak sose jöttem volna el. Akkor tudtam, hogy mennem kell, és az okok is nyilvánvalóak voltak, de például ha most itt Budapesten a körúton sétálok és látom az embereket, akkor öszszeszorul a szívem, mert azért az mégiscsak valami, ha otthon maradt az ember. Tavaly Szlovéniában voltam, és ott is ezt éreztem: talán a legszebb dolog a világon, ha egy diktatúra véget ér, és az ember otthon van a saját országában, és végre azt mondhatja, amit korábban nem volt szabad. De ha egyszer már elment az ember, akkor nem térhet vissza úgy, mintha el sem ment volna. Én elmentem.
A teljes interjú ITT olvasható
-------------
Lehet, h. nem egészen érthető, hogy ezek miért is számítanak nekem "cédulkának", ha nem is mindenhol szószerint, viszont lényegét tekintve mindenképp... ( az én koromban :p) - talán eccer lesz alkalom erről is beszélni.
