Várnai Zseni

Mert minden Ő volt


     Patrónusa a dalnak és a könnynek,
ki széppé avatod az életet,
ó, adj erőt míg napjaim lejárnak,
le tudjam írni e pár éneket.
Hozzád esdek mint régi lantos ősök,
mert tört a szívem, tört a hegedűm,
s az élet ízét inyem megutálta,
kifordul számból, sósan, keserűn.
Ó, adj segélyt roskadó kis erőmnek,
hogy addig bírjam a toll nehezét,
míg könnyűmből és vérem pirosából
összerovom e végzetes regét,
mely róla szól, ki fiam volt e földön,
Miklósnak hívták és már messze ment,
csak emlékét, e fénylő délibábot,
és a fájdalmat hagyta idelent.
E kincseket, nehéz szívemben őrzöm,
és roskadok, ó, drága szent teher,
szememből könnyek sós patakja gördül,
és sír a szám és sírva énekel:
ó, adj szárnyat én ólmos énekemnek,
hogy élve-éljen benn a szent halott,
hogy emlékét még fénybe glóriázza,
mikor kezem már rég elporladott.

     Mert minden ő volt; álom, ének, szépség,
az én lelkem egy gyönge húr csupán,
mely zengő lényét dalban visszazengte,
s elámult rajta, mint egy szép csudán.
Most fájdalomtól, kíntól dermedetten,
úgy állok itt, mint Lót bús asszonya,
kisírt szemem a végtelenbe réved,
hol élő ember nem járt még soha.

     Őt keresem a földön, vizen, égen,
s ájult lelkem álomcsudára vár;
hogy látom őt még élőn fölragyogni,
midőn három nehéz napunk lejár.
De addig is szivem minden verése
övé legyen és minden énekem.
Ki fájásnak és mély próbáltatásnak
adatott immár, látom, énnekem.
Övé legyen, ki fiam volt e létben,
de messze ment, és azt mondják, halott.
Csak lelkem síró mély harangja zengi:
Föltámadott. . . bennem föltámadott!