Vannak bizonyos történelmi helyzetek, amikor az irónia nem a leg... hogy is fogalmazzak... nem a legjobb, -kívánatosabb, -célravezetőbb eszköz. Cinkossá tesz. Természetesen mindenki úgy ír, ahogy - önmagát minősíti csak vele. Én vállalom, hogy bennem nem teng túl a humor, legyen ez az egyik legnagyobb hibám, nagy ügy. Viszont ironizálni, elmórikálni azon, ami mindenre, csak épp nem iróniára ad okot, háááát... legaábbis erős gyomor kérdése. Egy "jó" glosszát lehet persze kanyarintani, a feladat kipipálva, buksisimogatás is jár érte ("megint fasza volt Árpi!" - szinte hallom a szerkesztőségben), aztán sika, kasza, léc.

Ez az írás számomra nem ironikus, illetve csak a felszínen az. A sorok közt nem egy olyan publicista képe "jön át", aki elégedetlen, aki dühös, aki változtatni szeretne ezen a politikai konstelláción. Nagyon is megél belőle (hogy jól-e, más kérdés, nem is érdekel, nem szokásom zsebekben turkálni). Ugyanis ha ez teljesen ironikus, akkor az iróniának ez a foka igencsak harmatgyenge. Én ugyan nem vagyok újságíró, de azért ismerek olyat, amit úgy hívnak: "vitriolos" írás, ahol nem az irónia, hanem az epe viszi a prímet, a szarkazmus. Ehhez a kormányhoz maximum így lehetne hozzáállni. De ez?! Ugyan már...