Safárik Gabriella

 

Kék világ születik a Földre…
(szavaimmal ölelem át versed…)

Magányom útjain bandukolva már csak csillagporos csizmám elé néztem.
Nem láttam az eget, nem néztem a földet, érzések hívtak, képek villantak.
Ezer éve jártam ösvényeim, nem bántott szerelem lángja,
nem fájt zuhanások mélysége. A csend jött velem egyedül – hű társam.
A reménytől rég elbúcsúztam, ő pedig elkerült nevetve.
Egyszer… a napok kerekén megdöccent valami, furcsa kis zaj hallatszott bennem.
Szinte orra buktam szíved sírásában, megálltam, figyeltem,
honnan jön ez az édesbús, vággyal teli hang.
- Igen, innen… Ott van!
Pedig minden éjjel jártam fény-ösvényeimet, takargattam fázó meztelen-lelkeket.
De soha nem hallottam ismerős hangot, soha nem éreztem ismerős dalt.
Idegen volt minden, idegen volt az ég, idegen volt a Föld, idegen voltam – én…
S most hirtelen – magamat éreztem – magamat láttam valahol, valakiben.
- Hol vagy? Miért sírsz? Ki bántott?
Elmesélted hangtalan szavakkal az elmondhatatlant.
Hallgattam csended, nem szóltam szóval, mert ismertelek,
ismertem lelked, ismertem tested, ismertem minden rezzenésed.
Most itt van - azaz egy éjszaka - odaadom égi királyságomat,
mert mennem kell… hívtál… hát itt vagyok… lejöttem vándorlásaimból a Földre,
asszonnyá változom, hogy lehess a Férfi nekem – Te…
Elindulok lelked falához, halkan megyek oda Hozzád,
leülök a föld porába emlékeim árnyékába megpihenni…
Mert engem is bántottak.
Várom a reggelt, várom napunk virradatát…
Beszélj hozzám, nehogy halált aludjak örökre álmomban.
S akkor megéreztem, hogy jössz… Először csak nagyon halkan.
Majd erősödött a dal, az üzenet bezárkózott lelkembe.
A szívemmel hallottalak… s odasimultam a falhoz…