-
                                                                9

   Egyik éjjel tehát, amikor odakint tartózkodtam, a legveszélyesebb helyen telepedtem le, épp annak a kis erdőnek a szélén, amit említhettem már, és biztos voltam benne, hogy a németek leshelyet állítottak ott fel éjszakára, ahonnan őrjárataiknak szükségszerűen indulniuk kellett, amikor a Kereszthez jöttek zaklatni bennünket.
   Hasra feküdtem, fegyvereim előttem hevertek, egészen közel, a kezem ügyében.
   Sötét volt az éjszaka. Gyémántfényű, szikrázó az ég. A csillagok nagy világosságot árasztottak, amit megszűrtek a kísérteties párák és a földről fölszálló tejszínű könnyű köd foszlányai és oszlopai. Egy hang se hallatszott. Időnként azzal szórakoztam, hogy figyelmesen fülelve követtem gyors menekülését egy-egy egérnek, amelyik rám talált. Egy fűszálat rágcsáltam. Várakoztam. Figyeltem. Mire és miért? Tökéletes biztonságban éreztem magam. És mégis résen voltam. És aztán, annyira megszoktam már, hogy így és ott legyek.
   Hát ez a háború, ez a csönd, ez a nyugalom, ez a békesség a harcvonalak között, ez az egyhangú és folyamatos ágyúdörgés észak felől, amelyet már nem is hallunk, annyira hozzátartozik a végtelen éjszakai tájhoz, aminek mintha a lélegzetvétele volna, mint egy kozmikus erő, amely hosszú hónapok óta dübörög, szabályszerűen ömlik, mint az óceán ringása?
   Nem az volt a veszélyes a helyzetemben, hogy elalszom, hanem az, hogy szabadjára eresztem, csapongani hagyom képzeletemet a fűszáltól a csillagokig, hogy tekintetemmel követem az átláthatatlan, a levegőben összecsomósodó és szétszakadó köd tekeredését, hogy verseket szavalok, mint ahogy tettem, Rilke sorait mondogatva:

               E faluvégen úgy áll egy kis ház,
               Oly árván, mintha világ végén állna.*
_{/* Az áhítat könyvéből. Reményik Sándor fordítása/}

és hogy úgy érzem, ennek a szép német versnek a varázslata átröpít Oroszország végtelen sztyeppéire, amiket a valóságos táj, melynek közepén egyedül szemlélődtem, annál is pontosabban fölidézett, mivelhogy elhagyatott volt és kietlennek látszott.

               E faluvégen úgy áll egy kis ház,
               Oly árván, mintha világ végén állna...

Mi lehet Rilkével, akivel a háború előestéjén összeverekedtem egy francia lány miatt, aki a barátaimnál lakott és akit a nagy költő megütött, Rilkével, aki a farkaskutyáját uszította rám, de én nem féltem a kutyától, és a gazdája sosem fog eldicsekedni azzal a veréssel, amit tőlem kapott a Closerie des Lilas töltésén, vajon mi lett Rilkével, miközben én katona voltam? Az újságok azt írták, Svájcba menekült. Mintha egy költőnek nem az emberek, a fivérei között lenne a helye, amikor a dolgok rosszul alakulnak és minden összeomlik, a humanitás, a civilizáció és a többi. Rilke mint szökevény?... Aztán azt magyarázzák, hogy az igazi költészetnek nincs hazája...

               E faluvégen úgy áll egy kis ház,
              Oly árván, mintha világ végén állna...

   Németül írt-e Rilke, igen vagy nem, és ez a szép költemény, ez talán eszperantó nyelven íródott? Szerettem volna, ha itt lenne velem szemben,
   Hirtelen fölkaptam a puskám, lövésre készen. Az volt az érzésem, hogy egy ember mozog, ott, velem szemben.

   Érzékcsalódás áldozata lettem volna? Semmit sem láttam, de biztos voltam benne, hogy egy ember van ott.
   Megfeszítettem minden erőmet. Üvölteni tudtam volna a rémülettől. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, nem észleltem semmit.
   Sokáig várakoztam.
   Fejembe szállt a vér. Éreztem a szívem dobogását. A látás, a hallás, a szaglás, minden fájdalmat okozott már, annyira erős volt a feszültség bennem.
Biztos voltam benne, bogy van ott valaki. Izzadságcseppek csorogtak végig a lapockámon.
   Olyan közel volt, bogy hallania kellett lélegzetemet, hiszen én hallottam saját zihálásom. Akárcsak nekem, bizonyára neki is megfeszült minden idegszála.
   Fölkészültem rá, hogy hirtelen lövést kapok.
   Semmi.
   Még mindig semmi.
   Semmi.
   Hosszú idő múlva mozdulni mertem. Fülemet a földre tapasztottam. Semmi. Vigyázat. Semmi. De igen... Mintha a fű zizegését hallanám... Kúszva közelednek... Ketten vagy hárman lehetnek... S akkor megkönnyebbülten fölsóhajtottam. Ha jönnek, hallom őket, nem olyan közeli a veszély, mint hittem, nem vagyok már szemtől szembe a sötétben ezzel a láthatatlan ellenséggel, akinek fölfedezni véltem jelenlétét, ott, velem szemben, olyan közel, olyan közel, hogy már attól féltem, észreveszi a szuszogásom. A többiek jöhetnek, várom őket, lövésre készen... és csak akkor, miközben minden figyelmem a ravaszra tett mutatóujjamra összpontosítottam, csak akkor vettem észre, hogy idegesen remeg a kezem, és hogy azt a letaposott-fű-zizegést, amit én az észrevétlenül felém kúszó két vagy három német közeledésének vettem, a szuronyom hegye okozta, mely a hosszú puskacső végén, kezem ideges remegését átvéve, lengő mozgást végzett a buja fű között, ahová a szurony hegye belekeveredett.

   - Szegény Blaise - gondoltam magamban megnyugodva -, átkozottul begyulladtál!...
   És ugyanabban a pillanatban lövés dörrent, bele a képembe, s ha szakállt vagy bajuszt viselek, a szőr megpörkölődik tőle. És csizmás lábak dobogása hallatszott. Két lövést adtam le e vágta irányába, és néhány kézigránátot dobtam, köztük egy nagy nyeles gránátot is, a kiserdőbe.
   ...És a derűs szép éjszaka folytatódott tovább...
   Amikor a napfelkelte előtt visszatértem a Kereszthez, az emberek így szóltak hozzám:
   - Te aztán, tizedes, jól ránk ijesztettél az éjjel. Mi történt veled?
   - Semmi - válaszoltam.
   És elszavaltam nekik végig Rilke szép költeményét.

               Dies Haus ist das letzte Haus der Welt...

   És erre vidám nevetés csattant.
   De sohasem féltem annyira, és ma sem értem, hogyan maradtam életben.
-
/Blaise Cendrars: A VILLÁMSÚJTOTTA EMBER - részlet - fordította: Parancs János/